Phantom (magyarul)

12. fejezet

Elaludtam az úton. Van valami a hosszú utakba és a szüleim csak később keltettek fel, amikor már teljesen elnyomódott a testem.

"Jane, megérkeztünk a célunkhoz, ami az otthon, egy csinos hölgy mondta anyukád mobilján."

Nyöszörögtem apa régi módi felkeltésére. "Nem tudtad volna csak azt mondani, hogy hazaértünk, mint egy enyhén normális apa mondaná?"

"Nem, nem vagyok enyhén normális apa." Vigyorgott rám.

Kimásztam az autóból, megdörzsöltem a szemeimet és apára néztem bizalmatlanul.

Harry azt mondta, hogy a tisztáson találkozzak vele, tehát körbe kell mennem a házon és le az ösvényen. Körülbelül félúton futni kezdtem, a talpam az erdő talajának ütődött. A madarak csicseregtek és a nap lemenőben volt.  Éreztem, ahogy a hajamat hátra fújja a szél és ez üdítő érzés volt.

Lassítottam, amikor a tisztásra értem.

Amikor körbenéztem a rét üres volt. Még a múltkori nyúl család sem volt ott.

"Harry?" Hívtam, de semmi válasz nem érkezett.

Hol lehet? Azt mondta itt találkozunk.

Visszavánszorogtam az ösvényre csalódottan.

Mikor haza értem rögtön a szobámba mentem.

Kinyitottam az ajtót és Harry teljes valójában ült a szobámba, ugyanabba a helyzetben, ahogy ott hagytam. Nyugodtnak látszott és elégedetten feküdt a párnámon, arca nyugodt volt és szemei enyhén csukva voltak.

A szemei kinyitódtak, amikor bezáródott mögöttem az ajtó.

"Bocsi," Mondtam.

"Semmi gond."

Súlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra. "Hol...alszol?"

Szárazon nevetett. "Nem,  úgy látszik, mintha tudnék.... tudod, aludni ilyenkor."

"Nem vicc?"

A fejét rázta. "Nem tudok aludni amióta élek. Ami ironikus, mert a legtöbb ember azt hiszi, hogy a halál egy mély örökké valóságig tartó alvás."

"De nem érzel fizika fáradtságot, nem?"

"Nem. Álmatlanságot igen."

Halványan mosolygott.

"Összefutottam Jennával a boltba." Mondtam, témát váltva.

Harry közelebb hajolt és a kezeit a térdére tette és felnézett rám kíváncsian.

"Felismerte a nyakláncot és majdnem a neved is kimondta."

Harry szemöldöke felszaladt a homlokára. "Igen?"

Bólintottam. "Azt mondta úgy néz ki, mint amit Ava kapott valakitől és majdnem kimondta a neved."

Harry a fejét rázta. "Lehetetlen. Senkinek nem adtam oda a nyakláncot rajtad kívül."

Úgy éreztem ezt nem hagyhatom szó nélkül.

"Miért ismerte fel Ava is és Jenna is a nyakláncot akkor?" Kérdeztem.

Harry felállt és az ablakhoz sétált hátrakulcsolt kezekkel. "Életem utolsó perceinek emléke elég homályos." Mondta, homlok ráncolva. "Nem emlékszem semmire az utolsó napjaimból."

Összekulcsoltam kezeimet a mellkasom előtt és leültem az ágyra.

"Istenem, tudod, hogy ez milyen frusztráló?" Hangszíne megemelkedett, ahogy felém fordult szikrázó szemekkel. "Minden sokkal könnyebb lenne, ha emlékeznék, hogy mi a pokol történt velem júniusba. Miért nem tudok csak... miért nem hagyhatom magam mögött a világot, végre? Ez nem fair."