Phantom (magyarul)

15. fejezet

A lámpa felkapcsolódott, ahogy beléptem az ajtón.

Ajkamba haraptam, ártatlanul mosolyogtam a szüleimre, akik mindketten szigorúan néztek rám karba tett kézzel.

"Sziasztok." Mondtam.

"Fél tizenkettő van." Mondta anya.

Kifújtam a bent tartott levegőt, valami kifogáson gondolkoztam. "Igen..."

"Jane, azt hiszem ezen már túl vagyunk. Későn jössz haza? Minden mentség nélkül? Megint ittál?" Tapintott rá anya a lényegre.

"Nem, nem ittam." Csattantam rájuk. "Csak elmentem vezetni, rendben?"

"Éjfél utánig?"

"Hosszú út volt. Lefeküdhetek?"

A szüleim összenéztek.

"Rendben, de büntetésben vagy. "Mondta anya. "Nincs autó csak suliba menéshez és haza. A maradék büntetésedről még beszélünk holnap."

Kétségbeesetten néztem apára, valamiféle segítséget várva, de egyetértett anyával.

"Rendben." Csattantam fel. Elviharzottam mellettük fel a lépcsőn próbáltam kontrollálni az idegességem. A szobafogságra most éppen nincs szükségem, főleg, hogy Harry gyilkosát kell megtalálnom. Habár, ezt nem mondhatom el a szüleimnek.

Hé, apa anya találjátok ki, hogy mi történt velem? Találkoztam egy halott fiúval és most jelenleg arra áldozom az életem, hogy segítsek neki megtalálni a gyilkosát, hogy továbbléphessen. Elégedettek vagytok?

Becsaptam a szobaajtóm és hatalmasat fújtattam. Egy kreatív személy feltalálná magát, de annyi hátrányom volt.

Csak annak örültem, hogy a szüleim nem tudtak róla, hogy nap második felét ellógtam. Remélem holnapra valami jó kifogással tudok előállni, ha a suliból nem rúgnak ki.

Az ágyban fekve bámultam a plafont.

Visszaemlékeztem korábbra, amikor Harry kezét szorítottam, amikor pár pillanatra elfelejtettem, hogy nem érez fizikai érintést. Csak magától jöttek ezek a dolgok- mint minden embernek. A vállra tett kéz vagy közös pacsi, ez mind a részünk. Alapvetőnek vesszük, és Harrynek ez a alapvető dolog sem adatik meg.

Elképesztő, hogy az érintése milyen hideg elektromos szikrákat küldd végig rajta- két ellentét, hideg és meleg, a kettő egyvelege az élettelen érintése.

A halál elvette a testét, az érintést és a lélegzetét. De meghagyta a lelkét.

-

Lesétáltam az aulába, lépteim zaja betöltötte a teret. Átvágtam a helyiségen, és kiengedtem egy sóhajt.

Befordultam a lány vécéhez közeli saroknál. Nagyon furcsa volt, amikor mindenki órán volt; csendes és nyugodt.

Hirtelen futólépések zaját hallottam az aula másik végéből és megláttam Max arcát mielőtt eltűnt volna a sarkon túl. Valakivel volt, de nem tudtam megnézni kivel. Szerencsére, Max nem látott engem.

Próbáltam lelassítani lélegzetemet, amint beszélni kezdtek.

"Mit gondoltál, amikor a sírhoz mentél?"

Ava.

"Pár napja. Vittem virágot." Mondta Max. Hangjuk nem volt túl hangos, de eléggé ahhoz, hogy én halljam őket.

"Tudod, hogy ez milyen hülyeség volt? Istenem, Max,  néha rájövök, hogy nincs agyad."

Lassan sétáltak a sarok felé.