Phantom (magyarul)

31. fejezet

Harryvel egymásra néztünk pár másodpercig, torkom akadt a lélegzetem. Wesley elment, csak így- figyelmeztetés nélkül, csak elment. Átkelt az utóéletbe egy szempillantás alatt.

"Mennünk kell." Suttogta Harry és kezemnél fogva vezetett, óvatosan kitérve Wesley anyjának tekintete elől,- aki még mindig a padon ült és könnyeit törölgette.

Csendben és sietve tettük meg az utunkat vissza a temetőbe. Harry is sokkolódott. Állkapcsa szorosan össze volt szorítva és a kezemet megfogva túrt bele hajába miközben sétáltunk.

Habár tudtam, hogy Wesley már meghalt, de most valóban átkelt, és azt éreztem, hogy igazán elvesztettem őt, még akkor is, ha békére lelt és majd egyszer találkozhatok vele, ha meghalok és átkelek az utóéletbe. Fájdalmat éreztem, ahogy arra gondoltam, hogy fogok reagálni, ha Harry átkel. Elvetettem a gondolatot.

Visszaérkeztünk a temetőbe és már a nap lement, a sötét horizont mögött eltűnt. A felhők eltakarták a felhőket és a levegő nyirkossága még több esőt ígért. Lábaim lassan süppedtek el a mocsaras talajban.

"Em!" Kiabálta Harry, szemei a sírköveket pásztázták. "Em, gyere ide!"

A magas tölgyfa mögül kinézett egy szempár, aggódással teli volt arca, ahogy megközelített minket. Csupasz talpai a mocsárba süllyedtek és szőke haja nyirkos volt  az esőtől- nem mintha érzett volna belőle bármit is, nem csoda, hogy nem vette észre mennyire koszos a lába az esőtől.

"Mi az?" Kérdezte Em. Szemei rám villantak, majd vissza Harryre, aki kis alakja felé magasodott.

"Wesleyről van szó." Mondta Harry. "Átkelt."

Em szemöldöke felszaladt, meglepődött. "Átkelt? Mikor? Hogy?"

Türelmesen álltam Harry mellett, ahogy gyorsan magyarázni kezdett, majd elcsendesedett. Em kezeivel maga mellett állt, homlokát ráncolva.

Nem tudom, de korai bölcsességet láttam arcán ismét. Ahogy állt, egyenes vállakkal; ahogy állt, ajkai minden szót gondosan átgondolt. Tíz éve ragadt a határon- tíz éve. Ha élne, huszonkettő lenne. Nyilvánvaló volt, hogy teste nem öregedik  de intelligenciája nő.

Gondolataim véget értek, ahogy Harry befejezte a mesélést Emnek.

"Érdekes." Mondta, alsó ajkát ujjai közé véve. "Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar átkel. Az anyukája annyira....." Hagyta befejezetlenül a mondatot.

Harry bólintott. "Mind ezt hittük."

"Nos," Mondta. "Örülnünk kell neki. Hamarosan láthatjuk, egyébként." Mondta gyengéden Harryre mosolyogva.

Valaki Emet hívta a temető másik végéből megfordult. Gyorsan még felénk fordult. "Boldog vagyok miatta. Wesley, Wesley teljesen megérdemelte, hogy átkeljen. Erre emlékezzünk."

Harry és én néztük, hogy megfordul és a temetőt átszeli, eltűnt a fa mögött, a lámpa kicsit megvilágította halvány szőke haját és porcelán sima bőrét.

Felnéztem Harryre. Em után bámult, állkapcsát szorosan szorította.

"Wesley olyan volt nekem, mint egy testvér." Mondta gyengéden. "Tudom, hogy megérdemelte, hogy átkeljen, de én is át akarok kelni."

"Átfogsz." Mondtam.

"Nagyon hiányzik." Mondta Harry, végül lenézett rám. "De örülök neki. Emnek igaza van."

Bólintottam és rámosolyogtam és ő lassan ugyanezt tette.

"Azt hiszem,haza kéne mennem." Mondtam, kezeimet zsebre dugva.