Phantom (magyarul)

16. fejezet

Az ágyam tetején feküdtem, a plafont bámultam.

Szombat este volt és egész héten szobafogságba voltam. Nem mehettem sehova és szétuntam az agyam.

Korábban próbáltam kedvesen visszakérni anyától a kocsi kulcsokat, de nem adta oda.

"Jane." Mondta, fejét rázta ,amint felszeletelte a fokhagymát a vacsorához. "Kimentél anélkül, hogy szóltál volna nekem vagy apádnak, hogy éjfél után jössz." Nézett rám. "Igen, tudok róla. Az iskola felhívott a hiányzás miatt. Nem vagy olyan ügyes, mint hiszed."

Tehát itt vagyok, a plafon repedéseit kísérem figyelemmel és hallgatom a tv tompa hangját, ami felhallatszódik a földszintről.

Az unalom felsőfoka.

Felkeltem az ágyból, azóta nem fedeztem fel ennyire a házat, hogy ideköltöztünk. A hajam rendezetlenül hullott vállamra egy hosszú lófarokban és úgy éreztem semmit sem aludtam, pedig már tízkor megpróbáltam lefeküdni.

Beléptem a  vendégszobába.

Egy kicsi szoba volt, amit a szüleim még nem rendeztek be teljesen. Egy kanapé volt a falnak tolva és néhány kinyitatlan doboz volt neki tolva, de ezeket leszámítva a szoba kietlen volt.

Emlékeztem, amikor Nate vendégszobájában ültem a bulin nem is olyan rég. Olyan szépen volt berendezve a háza. Azon tűnődtem, hogyan is nézhetett ki a ház, amikor Harry családja még itt élt.

Az ablakhoz sétáltam. Szembe volt a hátsó kerttel, párhuzamosan a szobámmal. Kevesebb fa akadályozta a kilátást, így láthattam a fűzfa tetejét a tisztáson.

Mozgásra lettem figyelmes és lenézve láttam, hogy Harry keresztül megy az udvaron, fehér pólója és fekete szűk farmere kitűnt a fő zöldjéből.

Kinyitottam az ablakot és gyengéden a nevén szólítottam, fejét felkapva nézett rám.

Megállt és összeszűkítette szemei, egy vigyor suhant át arcán.

Valójában tudtam, hogy a szüleim az ágyban alszanak ilyenkor éjszaka, így kiengedtem egy nagy levegőt, amiért nem láthatják Harryt.

Enyhén kihajoltam az ablakon, kezeim a párkányra tettem.

"Miért érzem magam úgy, mintha Rómeó és Júlia lennénk, te ott fent én itt lent?"

Nevettem Harry megállapítására. "Egy szellem Rómeó és egy szarkasztikusan pesszimista Júlia, micsoda sztori."

"Gyerünk, mond  a sort"

"Melyiket?"

"Tudod, melyik sort." Mondtam. "Azt a sort."

Megforgattam a szemeimet, és kiengedtem egy drámai sóhajt.

"Rómeó, Rómeó miért vagy te Rómeó?" Mondtam a legmelodramatikusabb és nőies hangon, ahogy csak tudtam, kézfejemet a mellkasomra szorítottam és újra kihajoltam az ablakon. "Tagadd meg atyádat, dobd el neved. Vagy én nem leszek Capulet tovább."

Megköszörülte a torkát és tenyerét mellkasára tette, engem utánozva. "Hallhatok többet, vagy megismétled?" Kérdezte.

"Csak neved ellenségem, csak az. Te önmagad vagy, és nem Montague." Válaszoltam, küzdöttem, hogy emlékezzek a sorokra.  "Montague? Se kéz, se láb, se kar, se arc, se más efféle része az embernek."

Tapsban tört ki és én vele nevettem.

"Nem emlékszem semmire ezután." Vallottam be.

"Folytasd." Mondta és néztem, amint keresztül ért az udvaron és megkerülte a házat.