Phantom (magyarul)

34.fejezet

Néztem, ahogy Harry elment. Leugrott az ablakpárkányról, anélkül, hogy visszanézett volna rám.

Összezavarodtam, ahogy újragondoltam az eseményeket, amik az imént történtek. Harry furcsán nyugodt volt, és ahogy elment minden szó nélkül. Megengedtem, azt mondtam neki, hogy menjen el, igaza volt, mindent egybevetve. Egyikünk számára sem végződhetett volna jól, ha tovább segítek neki kideríteni az igazságot.

Minden érzés elszállt belőlem egyet kivéve: a harag. Vak és forró düh árasztotta el a mellkasomat és sugárzott ki az ujjaimba és lábujjaimba is, testhőmérsékletem tovább nőtt, ahogy arra gondoltam, ami mondott.

"Nem érted. Nem akarom többé, hogy segíts nekem."

Mitől félt? Ha tudta, hogy nem végződhet jól, akkor miért kérte a segítségem az elején?

Majd felrobbantam, amikor átgondoltam mindent, amit mondott. Nem várhatja el, hogy csak úgy elengedjem az egészet, igaz? Csak mert ő azt gondolja, hogy "túl sokká" vált?

Kerestem valamit a szobámba, amin le tudtam vezetni az idegességet. Ledobáltam az összes kispárnát az ágyamról és megrugdostam őket, de nem volt elég. A szekrénybe mentem és megtaláltam a dobozt Harry régi cuccaival volt tele. Mindet a szobám közepére dobáltam, mindenhová szóródtak, színes cuccok szálltak mindenfelé. Megakadt a szemem az Arctic Monkeys-os pólón és belerúgtam majd az ajtómnak dobtam. Felvettem és újra eldobtam, ereimben száguldott az adrenalin. Forró, dühös könnyeim elködösítették látásom, ahogy lerogytam és a pólót a kezeim közé vettem, próbáltam megnyugtatni magam.

Próbáltam magam Harry helyébe képzelni és próbáltam megérteni miért tette ezt, de nem tudtam. A dolgok olyan jól mentek, főleg a múlt éjszaka után azt éreztem, hogy közelebb vagyok a válaszhoz, amihez Harrynek szüksége van az átkeléshez- miért tette tönkre az egészet?

Ez úgy hangzik, mintha együtt lettünk volna, de nem. Csak segítettem neki megtalálni a gyilkosát, még akkor is, ha gyengédebb érzelmek kötöttek hozzá. Semmi nem tartott volna köztünk örökké- mert, Roberts Frost szavai szerint, semmi jó nem maradhat meg.

A földre dobtam a pólót, ahogy próbáltam kitalálni az okot, ami miatt Harry elvágta a köztünk lévő kapcsolatot. Egyre idegesebb lettem, ahogy arra gondoltam, hogy beszélt az anyukájával a videókban és ahogy egyáltalán nem érdekelte, mintha szellem lett volna.

"Mondtam, hogy önző voltam és arrogáns, nem tudom mivel másabb, ha látod egy felvételen."

"Soha nem állítottam, hogy angyal lettem volna, vagy akármi, amikor éltem, szóval nem értem miért lepett meg, amikor a saját szemeddel láttad."

Arra gondoltam, amikor apa azt mondta, hogy az emberek változnak, de nem alakulnak át. Most már látom, hogy igaza van. Még, ha a halál meg is változtatta Harryt az egocentriku, önközpontú személyiségét, ami volt, egy kis része megmaradt benne. Változott, de nem tudott átalakulni.

Mérges voltam és szomorú és reménytelen, és meggyőztem magam, hogy utóbbi kettő az döh mellékhatása. Az eméke annak, hogy Harry bezárja maga mögött az ablakot felidéződött bennem és haragom életre kelt.

Az asztal felé nyúltam, hogy valamit találjak eldobni és megtaláltam a kis fekete dobozt, ami felbukkant a szekrényemben az első nap, amikor beköltöztünk, ami Harryé és benne volt a polaroid kép róla. Mielőtt leállíthattam volna az idegességem felülkerekedett rajtam, olyan erősen bobtam el a dobozt, ahogy csak tudtam, szemeimet becsuktam, ahogy hallottam az összetörést és a puffanást.

Tudtam mielőtt kinyitottam volna a szemem, hogy nem akarom látni. Végül amikor felnéztem, a doboz a földön volt, a teteje felnyitódott és a képe Harryről a szétszórt ruhákra esett. A tükör, ami a falamon lógott összetört, üvegdarabok voltak mindenhol, a doboz becsapódása miatt.