Phantom (magyarul)

24. fejezet

A hátamon feküdtem az ágyon és gondolkodtam. A tücskök ciripeltek kint, ahogy a nap lassan a horizont alá bukott, és a ház csendbe burkolózott.

A lenyugvó nap rózsaszínes-sárgás fénye bejött az ablakon keresztül. A ég festettnek nézett ki, az ősznek hála a felhők narancssárgás és citromsárga árnyalatot vettek fel. Mindig is csodáltam, ahogy a nap felemelkedik és lenyugszik közben megváltoztatva az ég színét olyan módon, hogy el sem tudod képzelni, hogy valaha kék volt.

Harry a könyvespolcnak dőlve állt, a padló nézve.

Harry itt volt, mikor anyával visszaértünk az őrsről pár órával ezelőtt, a képeket nézegette az éjjeliszekrényemen.  Nem tudom mióta lehetett itt, de nem is érdekelt. Egyébként is az ő szobája volt azelőtt, hogy az enyém lett volna.

"Döglött akta." Mondta Harry. "Döglött akta, hogy válthatott döglött aktává?"

Csendesen figyeltem őt, a fejemet felé fordítottam így jobban láttam. Elmondtam neki, amit Detective Whitmore mondott az ügyről az őrsön, és azóta csendben volt.

"Én ezt nem értem." Mondtam, felemelte tekintetét, hogy rám nézzen..

"Mit nem értesz?"

"Ha a tested sosem került elő, honnan tudják, hogy halott vagy?"

"Nem tudom." Mondta. "Mindenki tudja. Sosem értettem- miért nem tartanak számon, mint eltűnt személyt?" A fejét rázta. "De én láttam a temetést, láttam a sírkövet rajta  a nevemmel. Tudták, valahogy, hogy meghaltam."

Felültem az ágyon. "Gondolod, hogy volt hozzá a rendőröknek? Valaki rávezette őket?"

Homlokát ráncolta. "Nem tudom. Semmi értelme."

Sóhajtottam. "Bárcsak lenne valami nyomunk, vagy akármi."

Bólintott. "Igen."

Hirtelen eszembe jutott a nyaklánc a zsebembe és elővettem, felálltam és Harryhez sétáltam.

"Visszaszereztem." Mondtam a nyakláncot a nyitott kezébe ejtve. "Talán magadnál kéne tartanod."

Néztem, ahogy Harry megvizsgálta maga elé emelve. A finom ezüst nyakláncon lógott a csontváz, csillogott a szobám fényében. Tudtam Harry mit csinál. Megbizonyosodott róla, hogy nem hamis.

"Ez az." Mondta bólintva.

"Honnan tudod?" Kérdeztem.

Ferdén mosolygott, kezébe vette a medált és megfordította. A két csont találkozására mutatott a koponya mögött.

"Nézd meg közelebbről." Mondta.

A kis csontokra néztem, és láttam, hogy betűk vannak belevésve.

"Mors non est finis." Olvasta Harry, mély hangja halk volt, mintha sokat jelentettek volna neki a szavak. A szemembe nézett. "A halál nem a vég."

Elbűvölt a kis mondat, a kis bennük tisztán kivehetőek voltak.

"Latinul írták." Mondta Harry, hüvelykujját végighúzva a szavakon. "Nem tudom miért és hogyan véste bele nagymama, de azt mondta nekem, amikor nekem adta, hogy mindig is hitt a halál utáni életben." Visszafordította a medált, ujjait végigfuttatta rajta, azt kívánva bár érezhetné a hideg metált a bőrén, úgy mint régen.

"Hány éves voltál mikor meghalt?" Kérdeztem.

"Tizenhat." Válaszolt.

Elcsendesedtem. Mindig is azt hittem, hogy fiatalabb.