Nervous 《S.M.》

EPILÓGUS

Blair

Ritkán érzett izgalommal szálltam ki Shawn autójából, és fordultam körbe az ismerős környéken. Velem szemben az új otthonom állt, mellette pedig vőlegényem szülői háza. Repdeső örömmel szaladtam oda  Manuel kocsijából kikászálódó szüleimhez, és toporogva vártam, hogy előkerüljön új házunk kulcsa.

Shawn vigyorogva rázta meg a fejét, ahogyan folyamatosan a felnőttek közt lábatlankodtam, és nagy léptekkel szembe jött velem, derekamnál fogva elkapott és hátrébb tolva megcsókolt.

 - Nyugi - nevetett fel édesen, és farzsebében kutatva elővett egy kulcsot. - Nézzük meg az új szobád - lóbálta meg előttem, én pedig sikkantva egyet, boldogan kikaptam a kezéből és az ajtóhoz rohantam. Csak úgy remegett a kezem, ahogy a kulccsal kapkodva igyekeztem az ajtó felé. Nehezen találtam be a kulcslyukba, és nagy izgalmamban rossz felé tekertem el az apró fémet is. Shawn nevetve átvette tőlem, egyik kezét derekamra simította, és közelebb lépett hozzám, olyannyira, hogy mellkasa a hátamnak feszült.

 - Haladj már - pattogtam párat Shawn karjára csapva, aki ráérősen elfordította a kulcsot, de sürgetésemre gyorsan belökte előttem az ajtót.

 - Tádááám - bűvészhez méltó módon emelte fel a kezét, de én fittyet sem hányva rá, lerúgtam a cipőmet és beszaladtam a házba.

 - Úúú, de jól néz ki! - letisztult, egyszerű, bár egyelőre még üres. Az előszoba kellemes, barnás árnyalat. Olyan igazi őszi szín. A konyha egyszerű fehér falú, néhol pedig kék csempe borítja. Akár a tél. A nappali vidám és sokszínű (legalábbis a kétszínű fal miatt gondolom így), ez olyan mint a tavasz. Étkező külön nem volt, az egy helyen volt a konyhával. Kissé komor rész volt a szürkés bútorok miatt, de könnyedén fellehet dobni pár fali- és asztali dekorációval. A fürdő az én szememben szintén a telet szimbolizálta.

 - Shawn ez csodás! - nevettem rá a fiúra gyermekded örömmel, aztán kezét megfogva kezdtem szaladni a lépcső felé. - Nézzük meg az emeletet - elképesztő érzés volt tudni, hogy én egy ilyen szép, és tágas házban fogok élni. Tizenhét éven át csupán az apró udvarral rendelkező egérlyukat láttam, ott születtem és éltem, egészen eddig.

 - Olyan jó lesz - karolta át a derekam vigyorogva, és lassan jobbra-balra dülöngélve simogatni kezdte a derekam. - Itt leszel velem. Itt, Torontóban.

 - Igen - suttogtam vigyorogva, és bal kezemmel megsimítottam borostásodó arcát.

 - Olyan hihetetlen - nevetett fel a fejét rázva, és mosolyogva lehajolt egy hosszú csókért.

▪▪▪

Az egyelőre személytelen, és csupán alap bútorokat tartalmazó szobám közepén válogattam ruháim között, amiben majd Mendesékhez átmegyek a vacsorára. Karen nagylelkűen meghívott minket az egész napos pakolás után, ami pont jól is jött ki, ugyanis bevásárolni természetesen senki sem ment el.

Shawn megkért, hogy maradjak Blair-es, sőt, említette, hogy nem is kell átöltöznöm, én elvetettem ezt az ötletet. Csak nem megyek vendégségbe a vőlegényem családjához ugyanabban a koszos, poros ruhában, amiben szekrényeket meg ágyakat emelgettem! Így aztán elővettem egy fekete ujjatlan trikót, egy szűk farmert, és egy szürke-fekete kockás inget vettem a trikómra.

 - Blair megvagy? Indulnánk! - kiáltott fel anya, mire a fésűt letéve egy gyors és egyszerű kontyba kötöttem a hajam. A lépcsőn leszaladva még elrendezgettem úgy nagyjából érzésre, és futásomból lelassítva megálltam anya előtt, mire a kontyból egy hajtincs a szemem elé lógott. Fejemet megrázva fújtam fel a tincset, mire az vissza esett előző helyére. Anya nevetve simította félre a zavaró tényezőt, és apát is bevárva kiengedett minket az ajtón.