Nervous 《S.M.》

44. ARRA VÁRHATSZ

Shawn

- Talán - motyogta maga elé a szemét forgatva. Döbbenten és egyre elkeseredettebben néztem rá, és is ő olykor rám pillantott a szeme sarkából, aztán rendesen felém fordulva rám förmedt: - Haladj már, különben az utcán éjszakázok.

- Ezt nem gondolhatod komolyan - nyögtem ki nagy nehezen.

- Nem? Ezt nézd - mutatott magára és kinyitotta az ajtót. Még időben elkaptam a karját, visszahúztam az ülésre, és félig átmászva rajta, bezártam az ajtót és nekitámaszkodtam az ablaknak.

- Nem erre gondoltam - csóváltam meg a fejem, és unott, szikrákat szóró szemébe néztem. - Kicsim, egy apró szívatás miatt nem szakíthatsz velem.

- Akkor azzal az ürüggyel szakítok veled, hogy három személy előtt járattál le, akik ráadásul a családod. Ez megfelel? - vonta fel szemöldökét keresztbe font karokkal.

- Nem! Egyáltalán nem szakíthatsz velem!

- Miért is nem? - kérdezte döbbenten hátrahőkölve.

- Mert szeretlek. És te is engem. Nem szakíthatunk egy ilyen baromság miatt. Kicsim, kérlek - suttogtam közelebb hajolva hozzá, és végigsimítva az arcán. Blair élesen beszívta a levegőt és egy árva könnycsepp csúszott ki lehunyt szeméből. - Ne csináld ezt velem, mert bármilyen gáz, én is sírni fogok.

- Akkora egy nyomorék vagy - rázta meg a fejét. - Ülj vissza, hajts a ház elé, és hagyj békén - rám emelte könnyektől csillogó szemét, és szigorú tekintettel nézte végig, ahogy visszamászok a volán mögé, és újra elindulok a sötét utcán.

Ahogy a ház elé értünk kipattant a kocsiból és az ajtó elé vágtatva várta, hogy odaérjek és kinyissam. De én helyette a derekáért nyúltam, és akarata ellenére szorosan magamhoz öleltem.

- Engedj már el - csapkodta a vállamat apró kezével, de pár másodperces küzdelem után zokogva hajtotta fejét a mellkasomra. - Hagyj már békén! Hagyd, hogy ne szeresselek, kérlek.

- Ne! Kérlek, szeress. Szeress, Kicsim - fúrtam arcom a nyakhajlatába. Blair még hangosabban zokogott, és a küzdelmet feladva felcsúsztatta kezét a nyakamhoz, és szorosan átkarolt. Megszakadt a szívem, hogy már megint miattam sír ilyen keservesen. Gyűlöltem magam, hogy még a lánykérést is így eltudtam szúrni. Ami a jelenlegi állapotokat nézve még jó ideig várat magára.

Félig elengedve a lányt, a kulccsal babrálva kilöktem az ajtót, és magamhoz ölelve őt, lassan bebotorkáltunk rajta. Bent sem volt hajlandó elengedni, így combjánál fogva felemeltem és a lift felé sétáltam vele.

Szerencse, hogy ezekben a késői órákban senki nem járkált, mert akkor aztán én lettem volna elkönyvelve a ház legfurább lakójának. Ami talán egy kicsit igaz.

Blair sírása valamennyire enyhült, mire a lakás előtt szerencsétlenkedtem még egy sort, már csak szipogott, és olykor éreztem csak egy-egy könnycseppet a nyakamon.

- Na, végre - suttogtam diadalittasan, mikor végre sikerült kinyitnom a szerencsétlen ajtót, így Blairt becipelve a hálóba mentem, lefektettem őt az ágyra, és visszamentem, hogy a bejáratot kulcsra is zárjam.

Blair viszont makacsnak bizonyult, egy pléddel a kezében valóban kijött, és a kanapéra cuccolt, beburkolózott a takaróba, és megpróbált aludni.

- Fene egye az önfejűséged - én pedig már csak azért is felkaptam őt plédestül, és visszavittem a hálóba.

- Hagyj már élni! - csattant fel mérgesen a matracra csapva, ahogy ledobtam a bútorra. Már éppen mászott volna ki, mikor én is lefeküdtem mellé, és szorosan átkarolva visszahúztam őt magam mellé. - Hülye nyomorék, engedj már el! - ficánkolt kezeim közt, mire fejemet a vállára tettem, és egyik lábamat is átlendítettem övéin, hogy teljesen le legyen szorítva.