Nervous 《S.M.》

14. SIESS

Blair

Egyedül ébredtem a szobában, a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy apró cetlit találtam, rajta Will alig kiolvasható, kusza írásával.

 Hazamentem pár ruháért.

Szerintem olyan két óra alatt meg is járom.

Menj be a húgodhoz, és ha van valami feltétlenül hívj fel!

Puszillak, cicus.

Még mindig utálom, ha így hívnak...

Alig láttam ki a szememen, amíg kivonszoltam magam a konyhába. Teljesen abban a hitben éltem, hogy semmi sincs itthon, ehelyett a konyhapulton egy rég kihűlt rántottát találtam. A mosogatóban is volt egy tányér, ebből feltételeztem, hogy Will csinálta a reggelit mindkettőnknek. Elmosolyodtam, ahogy a szalámi darabokkal megspékelt ételt néztem, mellette háromféle zöldséggel. Paradicsom, paprika és uborka. Halkan felnevettem - nem szeretem az uborkát.

Visszamentem a szobába, felkaptam a telefonom, kikerestem Will számát, és tárcsázni kezdtem.

 - Szia, cica - borzongás futott végig rajtam, ahogy rekedten kiejtette az utált szót. A tegnapi nap folyamán elég sokszor összedörrentünk, így nem mertem szólni neki. Nem akartam a reggelemet is egy hisztivel kezdeni.

 - Szia - mosolyodtam el. - Köszönöm a reggelit.

 - Szívesen. Ízlett?

 - Még nem ettem belőle, előtte gondoltam felhívlak - beszéd közben lehuppantam az ágyra. - Mit csinálsz? Ott vagy már?

 - Igen, itt vagyok. Éppen most pakolok. Szerintem olyan tízre, fél tizenegyre vissza is érek.

 - Szuper. Akkor a kórházba gyere majd. Britnek fél tíztől vizsgálata lesz, bemegyek beszélni az orvossal, aztán szerintem délutánig bent is maradok.

 - Jól van, na de menj egyél, gondolom már így is kihűlt.

 - Igenis, uram - nevettem fel. - Szia, majd a kórházban találkozunk.

 - Szia, cica - köszönt el ő is, majd kinyomta a hívást.

Visszaballagtam a konyhába, magamhoz vettem a reggelit, és azzal együtt vonultam át a nappaliba. A kanapén törökülésben trónoltam, ölemben a tányérral, kezemben pedig a távirányítóval. Tévét nézve nyugodtan megreggeliztem, és el is mosogattam. A szobában kirángattam pár ruhadarabot a táskámból, ami egy babarózsaszín "No more drama" feliratú felsőt és egy farmer shortot takar.

Készülődés előtt hívtam magamnak egy taxit, aztán felöltöztem, és elrendezgettem hullámos loboncom. Vajon, milyen lenne, ha levágatnám? Vagy, ha befestetném?

A kistáskámba bepakoltam a fontosabb dolgaimat, aztán a ház előtt vártam a kocsira. Fél óra utazással elértem a kórházat, ahol a recepciósnak elmagyaráztam ittlétem okát, majd miután ő továbbengedett, a lifttel a második emeleti kórterem felé vettem az irányt.

 - Áh, Mr. Rock - Brit orvosa éppen akkor lépett ki a szobából, mikor én odaértem. Mosolygósan köszöntöttem, amit kissé bénán próbált viszonozni. - Minden rendben Brittel? - érdeklődtem kedvesen mosolyogva, de az orvos a torkát köszörülve kerülte a tekintetem. - Mr. Rock? - kérdeztem egy fokkal ijedtebben.

 - Nézze, Miss West...

 - Nyugodtan tegezzen - szóltam közbe halkan, mint szinte minden alkalommal.

 - Szóval, Blair - köszörülte meg a torkát újból. - A húgod állapota egyre rosszabb. A héten jelentősen nőtt a rák lepte terület.

 - Tessék? - először azt hittem, rosszul hallottam. Talán csak félrehallottam, és valójában azt mondta, hogy "A húgod állapota egyre jobb. A héten jelentősen csökkent a rák lepte terület", de nem, nem ezt mondta. Azt mondta, amit hallottam.