Nervous 《S.M.》

22. ADJUNK NEKIK

Blair

Hallottam, ahogyan járkál, a poharat visszahelyezi az asztalra, ami csattanó hanggal találkozik a bútor anyagával. Hallottam, ahogyan lehuppan a kanapéra, és bekapcsolja a tévét. De én még mindig ott álltam, mozdulatlanul, az ajtóban.

Valahogy bűzlött nekem ez az egész. Túl szép, hogy igaz legyen. Mindketten elfelejtkeztünk a bugyuta cikkekről, Will fenyegetéséről, a húgom állapotáról. Csak mi ketten voltunk. Együtt. Nem volt Blair, nem volt Shawn. Csak "mi" voltunk.

Hogy én mennyit álmodoztam Shawn Mendes csókjáról! Most pedig valóban megtapasztalhattam, milyen is az. Visszagondolva, mintha kívülről láttam volna magunkat. Ahogy felnevet, magához ránt és megcsókol. Ahogy átkarolom a nyakát, és igyekszünk a lehető legközelebb préselni magunkhoz a másikat.

- Ezt nem hiszem el - a vigyor, ami abban a pillanatban végighúzódott ajkamon, nem igazán szándékozott magamra hagyni. Arcom tenyerembe temettem, sarkon fordultam, és karomat széttárva a franciaágyra vetettem magam. Az egész nap tökéletesen indult. Túl tökéletes volt, ezzel a random csókkal.

Talán háromnegyed órát is fetrenghettem így, mikor vendégem érkezett:

- Nem tudtam elképzelni, mit csinálsz - hallottam meg Shawn hangját. Fejemet felemelve néztem, ahogyan az ágy felé közelít. Egyik oldalánál megállt, én pedig visszahajtottam a fejem.

- Semmi rosszat - kuncogtam. Mosolyogva befeküdt mellém, fejét a mellkasomra hajtotta, egyik kezemet pedig hajába vezette. - Mit szeretnél? - ujjaim merevek voltak a hajában, szándékosan húztam még az agyát.

- Blair - mordult fel, és egy határozott mozdulattal kezemet a fejére nyomta, így nem csak "lebegett" a hajában.

- Még mindig nem értem.

- Ne mááár, babrálj már a hajammal, olyan jólesik - nyüszített, mint egy kiskutya, rám villantva legártatlanabb arckifejezését.

- Csak akkor, ha énekelsz nekem - nagy nehezen felültem alatta, hátamat a falnak döntöttem, ő pedig combomra feküdt, és belekezdett a There's Nothing Holdin' Me Back-be, mire azonnal elkezdtem a hajával játszadozni.

- Komolyan ez kell? - állt meg a refrén közepén, mire én is abbahagytam a játékot, ezzel egy morgást, és egy csúnya nézést kicsalva belőle.

- Igen, valamit valamiért - kuncogtam fel, és ismét a hajába túrtam. Halkan folytatta a refrént, egészen a dal végéig lehunyva tartotta a szemét. Aztán végül kinyitotta, és szinte megbabonázva bámult fel rám. Éppen azzal szórakoztam, hogy egy apróbb tincset ujjaimmal egyengettem, és megnéztem, meddig ér le.

- Jé, már majdnem a szádig ér! - kiáltottam fel meglepetten, ahogy a tincs már az orránál is lentebb ért, körülbelül fél centivel.

- Igen, lekéne már vágatni - húzta el a száját, de jókedve nem hagyott alább. Szeme kisfiúsan csillogott, közben szüntelenül arcom bámulta.

- Ne! Le ne merd vágatni! Mivel fogok akkor játszani? - biggyesztettem le alsó ajkam, ő meg felnevetett.

- Attól még lesz hajam.

- De ez így jó! - felvettem a szigorú arckifejezésem, amit Shawn inkább mérhetetlenül cukinak titulált, de elértem a célom, és megígértettem vele, hogy nem vágatja le. Legalábbis még egy ideig.

Az órára pillantottam, majd vissza a vigyorgó Shawnra:

- Na, de menj ki! Átöltözök, aztán megyünk Brithez - hesegettem ki a kezemmel.