Nervous 《S.M.》

39. KETTESBEN, VELED

Blair

- Kicsim - húzott félre Shawn, a reptér felé sétálva. Andrew kíváncsian nézett hátra ránk, de Shawn egy intéssel elintézte. - Öt perc és megyünk - kiáltotta oda a férfinak.

- Egy perccel se több - mutatta fel mutatóujját.

- Szóval - fordult vissza hozzám sóhajtva. - Ne kerülj ennyire. Szeretlek, és nem akartam rád ijeszteni. Mindennél fontosabb vagy nekem, te vagy az én hercegnőm és, ha tehetném már rég az én nevem viselnéd. Nem akarom, hogy haragudj rám, hogy félj tőlem vagy bármi kétséged legyed irántam és az érzéseim iránt. Barom vagyok, aki olykor pánikrohammal küzd, illetve mostmár úgy néz ki, hogy dühkitörései is vannak. De csakis azért, mert mindennél jobban szeretlek, te vagy a mindenem, és a legjobbat akarom neked, a családodnak, és a kapcsolatunknak. És iszonyatosan fáj, hogy reggel óta szinte rám sem nézel, és ilyen szinten kerülsz. A kezemet sem voltál hajlandó megfogni, és inkább Jake mögött járkáltál, távol tőlem. Kérlek szépen, ne csináld ezt - fogta meg a kezem, és könyörögve nézett rám. Még lejjebb is hajolt, térdét kissé berogyasztotta, így majdnem egy szinten volt az arcunk, és a pózolása valóban átadta az üzenetét. - Kicsim, kérlek - kezdte el hüvelykujjával simogatni a kézfejem. Sóhajtva néztem félre, szememet lehunyva próbáltam takargatni gyűlő könnyeim.

- Az a baj, hogy nem tudlak nem szeretni. Még akkor sem, ha egy állatként viselkedsz és komolyan megijesztesz - motyogtam visszanézve a zöldes szemekbe. - De én tényleg nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni - ráztam meg a fejem, és utat engedtem a könnyeknek. - Féltem tőled Shawn. Olyan voltál, mint egy fenevad - zokogtam fel arcomhoz kapva a kezem.

- Istenem, tudom - kétségbeesett kiáltással szorosan átölelt, és egyik kezével erőszakosan megdörzsölte az arcát. - Barom vagyok, tudom, néha egy igazi vadállat, de nem tudnálak bántani. Mindegy, hogy mennyire van elborulva az agyam, te vagy a mindenem, életem legszebb kincse. Meg is ölném magam, ha valaha kezet emelnék rád - remegő ajakkal fúrta fejét a nyakhajlatomba, és sokkal szorosabban ölelt.

Pólójának mellkas részébe kapaszkodva bújtam hozzá minél közelebb, és egyre keservesebben zokogtam, mikor Shawn válla is megrázkódott, és egy hatalmas szipogást hallatott a nyakamnál.

- Te most sírsz? - kérdeztem elképedve, minden erőmet beleadva próbáltam eltolni magamtól, hogy lássam az arcát, de csak még jobban hozzám bújt. - Shawn? - egyre ijesztőbb látvány volt a gyorsan emelkedő és süllyedő mellkas, és az olykor megrázkódó vállak. - Édesem, kérlek nézz rám - elhúzódott tőlem, és erőszakosan letörölte az arcán lefolyó, összesen két darab könnycseppet.

- Sajnálom. Akkora egy puhány féreg vagyok. Nekem kéne téged vigasztalnom, erre bőgök, mint egy ovis.

- Nem, Shawn, nem - ráztam meg hevesen a fejem. - Nem akkor vagy erős, ha sosem sírsz. Akkor vagy az, ha kimered mutatni az érzelmeid, és elmered mondani a gondolataid. Nem vagy puhány. Épp ellenkezőleg: ettől leszel még nagyobb a szememben - simítottam végig az arcán, és a tarkója felett beletúrtam a hajába.

- Nem haragszol? - szipogott még egyet, reményteli tekintettel átkarolva a derekam.

- Nem is haragudtam - mosolyodtam el halványan. - Sajnálom, hogy kerültelek.

- Sajnálom, hogy ekkora barom vagyok. Alig vagyunk együtt két hete, te meg már a fél lelkedet kisírtad miattam.

- Hivatalosan - emeltem ki a szót, - alig vagyunk együtt két hete. Na és, mi van az előtte lévő hetekkel?

- Szeretlek - rázta meg a fejét Shawn. - Elmondhatatlanul szeretlek - hajolt ajkamra.

- Én is téged - suttogtam, és vigyorogva csókoltam vissza, mikor megszüntetett köztünk minden távolságot.