Nervous 《S.M.》

10. SEGÍTSÉG!

Blair

Félévi hajrá, izgalom, aggódás. A törit buktam, kettesnél jobb idén sem leszek, a matek hármas, azt is csak kegyelemből, az irodalom pedig négyes. Jó kis vegyes bizonyítványom lesz nekem!

Tesizni két hétig nem engedtek a zúzódásom miatt, így nem csak az órákról, de ez edzésekről is lemaradtam. És ha ez még nem lenne elég: elvesztettük a meccset, amit két éve zsinórban mi nyerünk. Az egész csapat Sashat szidta a padlóra küldésem miatt, és napokig hangoztatták, hogy velem biztos lett volna a győzelem. Szegény Lindsey-t, aki ideiglenesen beállt helyettem, szétoltották a bénaságáért. Túlsúlyos lányként futni is alig bírt a pályán, nemhogy felugrani és gólt dobni.

- Blair West - szólított meg a történelem tanár. - Förtelmes ez a dolgozat, egyszerűen rémes - tartotta felém a lapot, miközben én komótosan kisétáltam érte. - Örüljön, hogy egy kettest összetudott szedni. Nem tudom, hogy tavaly év végén mi lelte magát, de igazán produkálhatná azt az átlagot, mert ez valami brutális. Általános iskolában már megalapozták maguknak a történelmi ismeretet, hogy itt gond nélkül tudjunk haladni. A gimnáziumban pörögni kellene, és nem ketteseket írni! Befogom hívatni a szüleidet, West! Hihetetlen, hogy olyan nehéz leülni és tíz percet rászánni a történelem megtanulására! Nem kell hozzá több, csak tíz perc! - az osztály undorodva felbődült, és amolyan "na persze", "tíz perc? Inkább tíz év" tekintetekkel záporozták meg a tanárnőt. - Csend legyen! Ez volt az utolsó esélyetek a javításra, és nem csak West, hanem a fél osztály csapnivaló eredményeket produkált. Sajnálattal kell közölnöm, hogy senkinek nem sikerült javítani.

- De legalább mindenkinek megvan a kettes - forgattam meg a szemem suttogva.

Az osztály legnagyobb szomorúságára a csengő félbeszakította még mindig papoló tanárunkat, és onnantól kezdve senki sem figyelt rá, hanem haverokkal, barátnőkkel röhögcséltek a dolgozatokon.

- Végre abbahagyta a papolást - forgatta meg a szemét a mellettem ülő Hannah, aki hangosan felnevetett, mikor a dolgozatomat összegyűrve nyomtam be táskám legmélyebb zugaiba.

- Tíz perc a törire? Max neki. Én a múltkor Shawnnal órákig szenvedtem vele - ráztam meg a fejem dühösen, mire Hannah kacéran rám nézett.

- Szerintem abból a törizésből más lett - vonogatta szemöldökét, mire megforgattam a szemem és felnevettem.

- Nem lett más belőle - ráztam meg a fejem. - Shawn turnén van, legutóbb az őszi szünetben láttam.

- Uhh - húzta el a száját. - Az szar. A karácsonyt se töltöttétek együtt?

- Nem - ráztam meg újra a fejem. - Mindketten a családunkkal voltunk.

- Sajnálom - simított végig a hátamon szomorúan mosolyogva.

- Nem kell - ráztam meg a fejem. - Már kezdünk belejönni ebbe a távkapcsolatos dologba. Szóval annyira nem vészes.

- Én egyszer éltem távkapcsolatban, de a szakítás után megfogadtam, hogy soha többet - rázta meg ő is a fejét elmerülve egy (gondolom) rossz emlékben.

- Miért?

- Mert sosem tudtam, hogy mit csinál a párom. Hiába kérdeztem, hiába válaszolt, nem tudtam, mert nem voltam a közelében. A kapcsolatunk elején még igazat mondott, de a végén már hazugságot hazugságra halmozott - vonta meg a vállát.

- És hogyan bukott le? - kérdeztem.

- Hát... napokig nem beszéltünk, és úgy néz ki, elfelejtette, hogy barátnője van, és felrakott egy képet Instára, ahol az egyik osztálytársát csókolja, és aláírta, hogy mindenem sok millió szívecskével.