Nervous 《S.M.》

35. MIT MŰVELTÉL...?

Blair

- Boldog szülinapot - ültem fel Shawn derekára és vigyorogva a fülébe ordítottam. Morogva kezdett vergődni alattam, és mikor hasáról a hátára fordult, csuklómat elkapva húzott a mellkasára.

- Ha minden évben így köszöntesz fel, a szülinapom előtti estén külön alszunk - szememet megforgatva és vigyorogva adtam puszit a nyakára. Shawn teste alig érezhetően megremegett, nyakát és karját libabőr borította el. Most megvagy!

- Nem tennéd - adtam neki még egyet. - Ahhoz túlságosan szeretsz - most az arcára, a szája közelében kapott.

- Kínozni akarsz? Csókolj már meg! - nyögött fel panaszosan, és kicsit lazított derekam körüli szorításán, hogy rendesen az arcához férjek.

- Itt a szülinapi csók - kuncogtam fel ajkára hajolva. Shawn, mintha napok óta nem evett vagy ivott volna, nem akart elereszteni, egyre szenvedélyesebben csókolt, és időközben a felállás is változott. Én alul, ő felül.

- Baszki, ne haragudj - húzódott el tőlem hirtelen, egészen az ágy végébe, ahol tenyerébe temette és megdörzsölte az arcát.

- De most... most miért, baj van? - másztam utána, széles vállára téve a kezem, feltérdeltem mögötte. - Shawn? - nem igazán akart válaszolni, így más módszer kellett. Közelebb hajoltam a füléhez, mögé egy nyálas puszit nyomtam, és fejemet a nyakhajlatába temettem, kezeimet pedig összekulcsoltam mellkasa előtt.

- M-mit csinálsz? - szívta be élesen a levegőt, mikor csókjaimat a nyakán érezte. A kérdést meghallva felemelkedtem, és a füléhez közel maradva szóltam hozzá.

- Elmondod, mi a baj? - reszketegen sóhajtott egyet, és hátrahajtotta fejét a vállamra.

- Az, hogy te még nem állsz készen. És nem is vagyunk régóta együtt, nem akarok semmit sem elsietni...

- De?

- De... - hezitált és egy újabb sóhajtással folytatta. - ...kibaszottul nem lehet fékezni a közeledben - kuncogva nyomtam egy puszit állkapcsára, mire az megfeszült. Olyan erővel, hogy attól féltem, kitörik Shawn foga.

- Senki nem mondta, hogy be is kell tenned - suttogtam a fülébe. Shawn elkerekedett szemmel fordult hátra hozzám, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz reakció. Erősen ajkamba harapva másztam hátrébb és zavartan az erkély irányába néztem. - N-ne haragudj csak... nem tudom, erre nincs mentségem - nevettem fel zavartan piszkálva a körmöm. - Bocsi - suttogtam tőle mégjobban elfordulva, hogy ne lássa könnyező szemem.

- Te most sírsz? - kapott a kezem után, mikor leakartam mászni az ágyról. Gyorsan és nemlegesen ráztam a fejem, és próbáltam kiszabadulni keze közül. - Kicsim - másik keze hátulról a hasamra vándorolt és visszahúzott magához. Szinte az ölében ültem, neki háttal, de nem mertem semerre sem nézni, csak a párnákat kémleltem velünk szemben.

- Csak... csak felejtsd el, oké? - hunytam le a szemem és hosszasan kifújtam a levegőt.

- De én nem akarom - maga felé fordította az arcom, és egy gyengéd, érzelmekkel teli csókot adott.

- Miért nem?

- Csak mert - puszit nyomott a homlokomra. - De, ha erre készen állsz...

- Mire?

- Amit mondtál - simított végig alsó ajkamon. - Szóval, ha arra készen állsz, könnyebb lesz türtőztetni magam. Remélhetőleg. És szerintem te is élveznéd - vonta meg a vállát.