Nervous 《S.M.》

12. SOSEM MONDTAM

Blair

Néma csendben utaztunk a liftben, a lehető legtávolabb egymástól. Ugyan a kocsiban "kibékültünk", mégis megrémültem egy kicsit Willtől. Már nem is tartottam olyan jó ötletnek ezt az itt alvást.

- Haragszol? - a kínos csendet ő törte meg, és közelebb araszolt hozzám. Összepréselt ajkakkal, rá sem nézve nemlegesen ráztam a fejem, de ő ezzel nem elégedett meg, még közelebb jött hozzám, mikor kinyílt a liftajtó. Fittyet hányva rá, a lakás felé vettem az irányt. Mennyivel izgalmasabb volt, mikor Shawnnal jöttem ide.

- Ne csináld már, Cicus - szerencsétlenségemre túl sokáig cseszekedtem a kulccsal, így Will mögém állva átkarolta a derekamat, és a fülembe duruzsolt. A becézésétől szinte rosszul lettem, de nem tettem szóvá, hiszen így sem volt a legfényesebb a viszonyunk.

Szó nélkül kilöktem az ajtót, de nem engedtem előre, ahogy a vendégekkel szokás, és ahogy azt Shawnnal is tettem. Az apró előszobában levettem a cipőm, és már mentem is tovább a nappaliba. Will sóhajtva felkapta a maga mellé ledobott táskámat, és cipőjét ő is levéve követett. A táska ezúttal a nappali padlóján kapott helyet, Will pedig morogva kikapta a kezemből a távirányított.

- Befejezted a durcizást? - államat megfogva kénytelen volt egy erősebb mozdulatot alkalmazni, hogy maga felé tudja fordítani a fejem.

- Nem is durcizok - megszegtem némasági fogadalmam, és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Cica, az elmúlt fél órában konkrétan rám sem néztél - a hideg is kirázott a szó hallatán. Utáltam, ha valaki cicának szólított. Lealacsonyítónak gondoltam, mintha nem is az ember barátnője, hanem a csicskája lennék.

- Ez nem igaz - de igaz. Will felvont szemöldökkel nézett rám, majd közelebb ült hozzám.

- Akkor bizonyítsd is be - egyik kezével az enyémet fogta, a másikkal a derekamat, és az ölébe rántott. Rémülten próbáltam követni durva mozdulatsorát, ezt látva kicsit visszavett. - Ha nem durcizol, akkor kérem a csókom - mutatott a szájára. - De a kis haverom is elfogadna egy kis kényeztetést - piszkos vigyor jelent meg ajkán, és a nadrágjára bökött, pontosabban a haverja lelőhelyére.

- Te idióta állat - sikkantottam fel, és teljes erőmből mellkasát kezdtem püfölni. Lábammal is próbáltam valamilyen hatást gyakorolni rá, de még mozgatni is nehezen tudtam, tekintve a pózt, amiben ültem. A lehető legerősebben próbáltam ütni őt, bárhol, ahol értem, de egy idő után megelégelte a kialakult kis harcomat, amit iránta érzett ijedtségem váltott ki.

- Cicus, állj már le! Vicceltem, hallod? - egy ügyes fordulással a kanapéra döntött, mire még jobban ficeregni kezdtem alatta. - Blair, baszki állj már le! - kezeimet leszorította, miközben egy fájdalmas grimaszt vágott. - Tökön rúgtál, nem tűnik fel? Szeretnék még kölyköket - egyik kezét fájó pontjára vezette, miközben én dermedten hüppögtem alatta. Mindketten csak akkor vettük észre, hogy a rémülettől kiszabadultak a könnyeim. - Jézusom, te sírsz! - felült, megfogta derekam és felültetett, így újra az ölében kötöttem ki. - Blair, cicus, ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni - fejemet mellkasához szorította, derekamat szorosan ölelte át, míg én mellkasára helyeztem kezeimet, és hangosan felzokogtam a pólója anyagát markolászva. - Cicus, nincs semmi baj - hajamat simogatva próbált nyugtatni elég kevés sikerrel.

- Annyira megijesztettél - zokogtam mellkasába. Puszikkal kezdte behinteni fejem búbját, közben ide-oda ringatózni kezdett. - Azt hittem, hogy meg-megfogsz e-erőszakolni - egyre hangosabban sírtam, és egyre szorosabban simultam ölelésébe.