24. MIATTAD

3.1K 184 8
                                    

Shawn

A kórházig tartó fél órás úton Blair valamennyire összeszedte magát. Már amennyire egy ilyen helyzetben ez lehetséges. Engem továbbra is ölelt, de legalább nem zokogott, és kapkodta úgy a levegőt, mint induláskor. Könnyei sem fogytak el, halkan sírdogált tovább, én pedig serényen törölgettem a cseppeket bársonyos arcáról.

- Mindjárt odaérünk, Baba - nyomtam puszit a homlokára.

- Nem vagyok kisbaba - motyogott, és visszahajtotta fejét a mellkasomra.

- A múltkor már elmondtam. Ha sírsz olyan vagy, mint egy kisbaba. Védtelen, elesett, és pici - végre valahára sikerült egy halvány mosolyt varázsolnom az arcára, ami belőlem is kihozott egy széles vigyort. Puszit nyomtam kiszáradt ajkára, aztán az arcára.

- Srácok, nem akarok beleszólni, mert láttam, hogy milyen állapotban volt a csaj, de elég lesz, nyálban úszik a hátsóülés - mondta vicceskedve a sofőr, és legnagyobb örömünkre nem csak mi ketten, hanem Blair is hallatott egy apró nevetés félét.

- Figyelj, szerintem te is voltál szerelmes tini - vonta meg a vállát halvány mosollyal az arcán Blair. Döbbenten néztem le az apró lányra, ajkaim önkétlenül is széles vigyorra húzódtak.

Szerelmes... Ezek szerint... belém?

- Voltam, bizony - bólogatott a sofőr. - Meg kell jegyeznem, aranyosak vagytok. Végre a popsztár talált magának valakit - pillantott rám a visszapillantó tükörben.

- Ó, megismertél?

- Meg ám. A barátnőm szereti a zenéd. Hiába vagy nála fiatalabb, istenít - legyintett vicceskedve.

- Anyu írt - vált el tőlem Blair, miután előszedte a telefonját farmerjának zsebéből. - Tíz perc és a kórháznál vannak.

- Mi pedig itt is vagyunk - szólt hátra a srác, megállva a parkolóban.

- Köszönjük szépen. Mennyi lesz? - hajoltam előre két ülés között.

- Hát... - a sofőr elővett egy lapot és tollat. - Ha vihetek haza egy aláírást a csajomnak, féláron.

- Oké - vontam vállat, aláírtam a lapot, és kifizettem az utat. - Szia - kászálódtam ki Blair mellé és az ablakon behajolva intettünk a srácnak.

- Nem akarok bemenni - Blair hatalmasat sóhajtott, megdörzsölte arcát, és hátrasöpörte a haját. A kocsiban megjelent mosoly eltűnt, helyette a kisírt szemű, szomorú lányt láttam magam előtt.

- Túl kell lenned rajta - simítottam végig a karján. - Hé - egyik kezemmel derekánál fogva magamhoz húztam, a másikkal állánál fogva megemeltem a fejét, - én itt vagyok - lehunyta szemét, újabb könnycseppeket engedett szabadjára, és elmotyogott egy halk "köszönöm"-ot. Átkarolta a nyakam, és szorosan magához ölelt.

- Várjuk meg itt anyuékat - kissé hátrébb húzódott, kezét mellkasomra simította, és a szülei kocsiját keresve forgatta a fejét.

Az órára néztem: 21:52. A látogatási idő rég véget ért, így valószínűleg az egész épület üres, kivéve persze a dolgozókat, ők továbbra is ellepik a helyet.

Blairre néztem. Féltem, hogy nagyon ki fog bukni odabent. Utálom sírni látni. Ugyan ez talán csak a második alkalom, esetleg harmadik, gyűlölöm így látni.

- Remélem kicsit szebbé tehetem majd a hetedet - suttogtam, mire rám kapta a tekintetét.

- Nem volt kötelességet maradni. Még elérheted a géped, nem akarom, hogy miattam lemondj bármit is - rázta meg a fejét. Halványan elmosolyodtam, és végigsimítottam arcán.

Nervous 《S.M.》Donde viven las historias. Descúbrelo ahora