ANGELO!✔

33. - Pausa! /A./

- Hogy lehetsz egy ekkora hülye állat? - ront be az irodába Domenico pontosan úgy ahogyan én is tettem nem olyan régen mikor Ő volt hasonló helyzetben.

- Neked is szép napot testvérem! - közlöm vele teljesen nyugodtan mire ha ez még lehetséges egyáltalán Ő csak még idegesebb lesz.

- Hogy gondoltad ezt?

- Miért is?

- Szerinted, hogy érezheti magát amiért a férje ekkora tahó?

- Oh mostmár a női szívek érzéseit fejtegeted a szabadidődben? 

- Ne szemtelenkedj velem! Egyenlőre még a bátyád vagyok. És igenis adok tanácsot.

- Bár nem kértem!

- Az nem érdekel! Nem fogom hagyni, hogy elcseszd az életedet!

- Mivel?

- Azzal, hogy sorozatos rossz döntéseket hozol.

- Én nem érzem rossz döntésnek!

- Nem érzed rossz döntésnek azt, hogy Camilat bünteted a múltjáért?

- Nem büntetem!

Amíg Camila a kórházban feküdt és csak reménykedtünk benne, hogy még valaha felébred és sok mindenen keresztül mentem. Nagyon rossz volt látni a nőt akibe szerelmes vagyok, élet és halál között lebegni. 
Amint eldördült a lövés ami Őt érte szinte mindenki azonnal ott termett. Stefano és Domenico is. És nem hazudtam mikor azt mondtam, hogy addig lőttem míg volt golyó a fegyverben. Nem tudtam volna meghagyni akár csak egyet is tudva, hogy Ő mekkora veszteséget okozott nekem. Vagy nekünk. 
Valóban kicsit Camila-t hibáztatom érte. Hiszen ha Ő nem kavart volna ezzel a sráccal akkor oka és lehetősége sem lett volna arra, hogy ezt tegye! Hogy tönkre tegye az álmomat.

Imádom Chloe-t és Ő valóban olyan mintha a lányom lenne, de azért szerettem volna egy sajátot is. Egy saját kis hercegnőt akit elkényeztethetek. Már a név ötleteken gondolkodtam de már az is mind hiábavaló. 
Persze örülök annak, hogy lesz egy fiam de nem titkolom azt, hogy fáj a lányom elvesztése. Főleg, hogy ez az egész elkerülhető lett volna ha annak idején Camila és én máshogy indulunk neki a dolgoknak. Nem tudom. Lehet a sors akarata, hogy valami boldogságot elvesz tőlem azért mert én is sok boldogságra adó okot elvettem már sok embertől. Azok mind rossz emberek voltak. De én sem vagyok jó, igaz. Ki ítéli meg, hogy ki a jó és ki nem? Hogy ki az aki megérdemli a boldogságot és ki nem?! Fogalmam sincs, de kicsit eszébe juthatnék végre én is jó dolgok miatt...

- Tudod mit kell tenned!

- Nem!

- Nem tudod?

- De tudom. De nem akarom megtenni!

- Angelo el fogod veszíteni. Ne légy hülye! A más kárából tanulj ne a sajátodéból! Látod velem és Cattel is mi lett mikor se szó se beszéd itt hagytam mert Chloet mentem el felkutatni. Majdnem elveszítettem. Pedig Ő a legértékesebb az életemben. Ha Ő nem lenne, én sem ilyen lennék.

- Azok ti vagytok, nem pedig mi!

- Te is szerelmes vagy a feleségedbe! Ő is szerelmes beléd. Ő jobb emberré tesz téged Ang. Csak ez a fontos. Szeret annyira, hogy kitartson melletted, te pedig szereted annyira, hogy miatta jobb ember akarj lenni. Becsüld meg Ang és ne baltázd el. Még ha most nem is adsz igazat vagy nem értesz eggyet velem de hidd el késöbb nagyon megbánnád ha elengednéd.

- Megadnám neki a szabadságot amire mindig vágyott! 

- De mi van ha már nem arra vágyik? - elgondolkodva nézek a testvéremre. Igaza lehet?

- Mit tegyek?

- Hát kezdetnek mondjuk nem ártana ha így 6 hónap elteltével visszahívnád a kényszerpihenőjéről, Carlotól, ahova te magad küldted! - rám mosolyog, összekócolja a hajam és kisétál az irodából. 

Tudom mit kell tennem!

* Pausa - Szünet! *