öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

° k ü l ö n k i a d á s °

Idegesen sürgök-forgok a konyhában. Megparancsoltam Jungkooknak, hogy végre legyen szíves elengedni a személyzetet, így a főzésrám maradt most; meg akartam lepni őt. Őszintén megmondva, nem bánom, hogy végre csak a család van a házban. Persze, néha nagyon örülök, hogy egy hosszú és fárasztó nap után nem nekem kell a főzés miatt aggódnom, de máskor a hátam közepére sem kívánom a bejárónőket. A kis rövid szoknyácskájuk, a lófarokba kötött hajuk és a vörösre rúzsozott szájuk az őrületbe kerget. Természetesen nem lenne ezzel semmi gond, ha nem olvadnának el csupán már annyitól, hogy a férjem rájuk néz.

- Megjöttem. - hallom meg a gondolataimban emlegetett személy hangját. Elkiáltom magam, hogy a konyhában vagyok, mire mögém érkezve átkarolja derekamat. - Mit főzöl?

- Mit nem? - sóhajtok fáradtan, mire azonnal szembe fordít magával. Aggódva pislog rám, de én csak nyugtatóan elmosolyodok. Arcomra simítja a kezét, mire én szokás szerint azonnal belebújok. Halkan kuncog, majd közelebb hajol és megcsókol. Hatalmas sóhaj szakad fel ajkaim közül, mikor végre megérzem párnácskái ízét a számon. Ugyanolyan, mint már évekkel ezelőtt is. - Meg akartalak lepni, azt reméltem még később jössz, de elcsúsztam. - vakarom tarkómat zavartan csókunk után.

- Mióta vagy itt?

- A konyhában? - bólint. Az órára pillantok fél szemmel. - Két-három órája. A hús már a sütőben, a levest nemrég tettem oda, a tészta is fő már, a süti pedig félig kész. De a lábam már nem érzem.

- Nézz fel Minjunhoz. Addig én picit rendet teszek, oké? - kérdezi és homlokon csókol. Szerelmesen elmosolyodok, majd felsétálok Minjun szobájába. A csöppség már a nyolcadik születésnapját fogja ünnepelni idén. Már iskolába jár a pici fiúnk, és napról napra csak aranyosabb. Sokan mondták, hogy készüljek fel, mivel minél idősebb lesz, annál makacsabb is lesz, de én ezt nem tapasztalom. Szót fogad nekünk, hallgat ránk - majdnem-, mindig és figyel ránk; de, ami a legfontosabb, hogy szeret és tisztel minket. Elmosolyodva lépek a szobája elé, ahonnan halk zeneszó hallatszik. Halkan benyitok, észre sem vesz. A zongorája előtt foglal helyet és bár néha hibázik, ügyetlenkedik, akkor is számomra a világ legszebb dallamát játsza le. Szemeim bekönnyesednek, mire szipognom kell egyet. Erre már felfigyel rám. és megfordul. Ijedtség ül ki arcára, azonnal felpattan, s hozzám szalad.

- Apa, miért sírsz? - ölel át, miközben megilletődve pislog rám. - Rosszat csináltam?

- Nem, kicsikém. - emelem meg, és ölembe veszem. - Csodálatosan játszottál. - puszilom meg az arcát, mire ő is az enyémet és hozzám bújik.

- Tényleg tetszett? - kérdezi meglepve.

- Persze, édesem. Lemegyünk megmutatni apunak? - kérdezem kedvesen, mire tanakodni kezd.

- Mi van, ha neki nem fog tetszeni? - motyogja szomorúan.

- Biztos, hogy fog, emiatt ne aggódj. - puszilgatom meg homlokát, orcácskáit és nyakát is. Felkuncog, majd leugrik ölemből és kezemet megfogva kezd el húzni a lépcsőn. Lelassítok, Jungkook a konyhában tevékenykedik. Tényleg rendet tett, sőt még a süteményt is befejezte helyettem. Nem vett észre még minket, így Minjun nesztelenül elsétált a zongorához, és elkezdett játszani. Négy éves kora óta járt külön tanárhoz, itthon pedig Jungkook is külön tanította. Lassan elkezd játszani, először bizonytalanul és halkan, de utána már felbátorodva nyomkodja a billentyűket. Jungkook kitágult szemekkel fordul hátra, de amikor észreveszi a kisfiát és engem, ledobja a kendőt, amivel a lisztet törölgette le a pultról. Elérzékenyülve figyeli az eseményeket, majd elindul felénk. Minjun túlságosan beleélte magát, így észre se vette, hogy már ketten állunk mögötte. Jungkook átkarolja a derekamat, fejét nekem dönti és így figyeli a gyerekünket.

- Gyönyörű volt. - suttogja meghatódva párom, mikor Junie abbahagyja és felénk fordul. Szégyenlősen elmosolyodik, majd felpattan a székről és elénk sétál. Kook azonnal lehajol érte, majd felemeli és megpuszilgatja. Én is megismétlem az ő utolsó tettét. A kicsi halkan kuncog, majd leugrik apja öléből. Sarkon fordul és a nappaliba siet, mondván, hogy kezdődik a kedvenc meséje és ő azt ki nem hagyja. Szememet forgatom, mégis hihetetlenül boldog vagyok. Gyors csókot nyomok szerelmem ajkaira, majd visszamegyek a konyhába. Csillog minden, egy szem ide nem illő dolog nem látható a helyiségben, így csak a húsra pillantok rá, de még idő kell neki. Jeongguk szintén velem van már, pontosabban előttem. Magához ölel, de csak annyira, hogy homlokunkat egymásnak tudja dönteni.

- Tudod milyen nap van ma? - mosolyodik el egyben szomorúan, de boldogan.

- Nem. Az évfordulónkig még van két hónap, múlt hónapban volt a házassági és a születésnapod sem manapság van. Mit felejtettem el? - nézek rá kétségbeesetten kicsit.

- Ma van öt éve, hogy kimentettelek apámtól. Pontosan, öt éve. - simítja meg derekamat.
Szemeim kikerekednek. A falra akasztott naptárra téved tekintetem. Valóban, ma van öt éve, hogy először láttam életem szerelmét.
Magamhoz húzom és megcsókolom, miközben nyakát olyan szorosan karolom át, hogy a fulladás veszélyezteti.

- Köszönöm. - súgom könnyes szemekkel. - Köszönök mindent, Jungkook. Hogy te lettél a megmentőm, hogy közös gyereket nevelhetek veled, hogy magaménak tudhatlak. Azt a sok szeretetet és törődést, amit az évek során kaptam tőled. Eszméletlenül hálás vagyok! Szeretlek! - csókolom meg újra.

- Életem legjobb döntése volt, hogy akkor elmentem érted, cica. - kuncog halkan, majd folytatja az előző szavai miatt megszakított csókcsatánkat.

—————

Sziasztok! ❤🤗
Ezzel most meglepetést okoztam, ugye? Remélem!🙄💘

Nem bírok elszakadni a történettől, így lehet lesz még ilyesmi; de nem biztos, hogy lesz közte kötelék! Remélem senki nem bánja! 💕🤔
Köszönöm, ha elolvastad! 💜💜
Ha hibát találtok, elnézést! 💜

| csak nekem hiányzik hihetetlenül a történet?😪 |

Puszi a pocitokra! 💚