öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

Bevezető

A nevem Kim Taehyung, egy egyszerű, átlagos fiú voltam, egészen 20 éves koromig. Jelenleg már huszonkettedik életévemet töltöm, minek következtében rájöhetünk, hogy nem volt egyszerű az elmúlt két évem.

2 évvel korábban történt meg a legfájóbb dolog az életemben. A saját szüleim dobtak el maguktól. Nem, nem kiraktak az utcára, vagy nem küldtek több pénzt, hanem teljesen más dolog volt ebben. Igazából, már külön éltem tőlük.

Nem messze a családi házunktól, volt egy kisebb panel lakás, ahol egy albérlet kiadóvá vált. Nem akartam tovább terhelni a szüleimet, így mikor 18. esztendőmet betöltöttem munkát kerestem, és kivettem egy kisebb apartmant magamnak. A szüleimmel jó viszonyt ápoltam, és bár nem voltunk gazdag család, mégis mindenben segítettek.

Aztán valami oknál fogva, apámat elbocsájtottak akkori munkahelyéről-ami amúgy sem fizetett valami jól-, és így végleg bele fulladtak az adósságba a szüleim. Nem tudták fizetni a számlákat, s feszültségüket egymáson és néha rajtam is letöltötték. Nem bántam. Tudtam, hogy nehéz időszak ez nekik és segítség kellett. Így felajánlottam a sajátomat. De sajnos, én másképp gondoltam a segítséget, mint ők.

Szomorú pillanat volt az életemben, mikor kopogtak az ajtómon, s kinyitva megpillantottam apám vigyorgó fejét, anyám búval teli szemeit és még egy harmadik embert, akit nem ismertem. Az ismeretlen bólintott egyet, és sarkon is fordult majd apámék szó nélkül léptek be a házba, amit én összeráncolt szemöldökkel néztem végig. Anyám szemei már könnyesedtek, s úgy ült le a nappaliban elhelyezkedő kanapéra, míg apám boldogan foglalt helyett mellette. Intett, hogy én is menjek közéjük, így az ajtót becsukva vánszorogtam oda, s leültem a velük szemben elhelyezkedő kanapéra.

-Taehyung, emlékszel, hogy felajánlottad a segítséged?- kérdezi meg apám, miközben hátra dől a kanapén, kényelembe helyezve magát.

-Mivel tudok segíteni?- kérdezem mostmár én, mert eddig valahogy sosem engedték meg, hogy bármivel is kisegítsem őket.

-Eladtunk téged.- jelenti ki egyszerűen, viszont nekem a vér is megfagy az ereimben.

Mit csináltak?

És igen, itt lennék most. Újra a már jól megszokott pincében ülök, az egyetlen bútoron, ami itt található. Egy kanapé. Ennyi. Semmi más nincs a helyiségben.

Éppen az előbb ment ki innen a "gazdám", tehát gondolhatjátok milyen állapotban vagyok. Vérző ánusz, sebes comb, vöröslő testrészek, és könnyes szemek.
Mindennapjaimat jellemző dolgok.
Ilyen az, ha a szüleid a maffia vezérnek adnak el.

És bár akkor még nem is gondoltam, de az életem egy pillanat alatt változott meg.