öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

3. rész

Kellemes olvasást kívánok ehhez a részhez is!💞💞 (A rész közepénél nem kell majd megölni, várjátok ki a végét🙄)

Reggel lágy, nagy és puha tenyerek simogatására ébredtem fel. Lassan nyitottam fel szemeimet, és be kell vallanom rég voltam már ilyen kipihent. Mikor szemeim teljesen hozzászoktak a fényviszonyokhoz, és már tisztán láttam, megpillantottam őt. Jungkookot, a megmentőmet.

-Jó reggelt- ásítok nagyot, miközben kezeimmel is nyújtózkodni kezdek.

-Legjobb volt- mondja, mire én értetlenül nézek rá -azért, mert mikor felébredtem, téged láttalak meg először- ha eddig nem mostmár biztos paradicsom vörös lettem. A takarót egészen orrom tetejéig húzom fel, szinte alig látok ki, de édes nevetését meghallom. -Ne bújj el- húzza el arcom elől a paplant. -Gyönyörű vagy-

-Jézusom, Jungkook, fejezd már be- mondom hisztis hangon, mire még jobban felnevet, majd mögém mászva karolja át derekamat és hasfalamat cirógatja a pólómon keresztül.

-Édes vagy, amikor elpirulsz- Ő az édes, amiért ilyeneket mond. Nem tudom hova tenni, túl kedves és segítőkész próbál lenni velem. Ha ő egy kegyetlen gyilkos, egy maffia főnök, akkor én az angol királynő vagyok.

-Mit akarsz ezzel elérni?- kérdezem suttogva, szinte remegve.

-Csak, hogy bízz bennem- ejti ki a szavakat gyengéden, mégis ebben a pillanatban dermedek le, amit ő is észre vesz és felkönyökölve rám vezeti tekintetét. -Mi a gond? Rosszat mondtam?- kérdezi aggódva, és én csak ekkor veszem észre, hogy könnyeim hullanak.

-Elnyered a bizalmam, elmondok mindent, aztán ennyi lesz. Nem gond, már megszoktam. De ne legyél ilyen törődő akkor. Nem kell, enélkül is el fogok mindent mondani, csak kell pár nap- mondom a lehető leghatározottabban, ami be is válik, mert kicsit meghőköl, de rögtön felveszi a "macsó" álarcot.

-Kicsi Tae- ejti ki olyan hangsúllyal nevemet, mint az apja nem is olyan régen, ezért rögtön összehúzom magamat a lehető legkisebbre -Nem beszélhetsz így velem, miközben én kurva kedves vagyok- kezdi el erőteljesen mire nekem könnyeim újra utat törnek maguknak és lassan hullanak le a párnára. A paplant lerántva rólam fordít át lendületből a hátamra, minek következtében nem kicsit fájdult meg az egész testem. Pár pillanattal később viszont valami meleget kezdtem érezni, ami alattam folyik és nem kellett sok, míg rá nem jöttem, hogy az vér.
Jungkook ahogy észrevette, rögtön kétségbeesett fejet vágott, és bűnbánóan nézett rám. Valószínűleg a hátamon szakadhatott fel egy tegnap bekötött seb, és abból csordogál a vörös folyadék. A világ, a fények s Jungkook hangja is egyre tompábban hatott felém, és alig éreztem már a külvilágot. Nem tudom, mi történt de megmentőm hangját folyamatosan észleltem, amit a nevemen szólogat és a sajnálom különböző szinonimáit tesztelgeti.

Hangos csipogás hangjára észleltem fel, és bár szememet még nem bírtam kinyitni a mellettem történő beszélgetést hallottam.

-Doktor úr, ugye fel fog ébredni? Már lassan egy hete itt fekszik- egy hete vagyok itt? Egy hete fekszek mozdulatlanul? Mi történt? Jungkook...

-Nem tudom, Mr. Jeon. Nagyon sok vért veszített, és az, hogy a seb felszakadt a hátán nem javított a helyzetén.

-De... muszáj felébrednie!

-Nyugodjon meg, fel fog ébredni.

-De mikor?

-Mostmár bármikor magához térhet, szóval maradjon mellette. Nagyon labilis állapotban lesz, és biztosan félni fog. Csak normálisan szóljon hozzá. Ez az utolsó hogy eltusulom az eseteit.

-Nem én tettem vele, csak felbosszantott és ez történt. Ha tudom, hogy ennyire gyenge—

-Tudta, mégis ezt tette, JeongGuk.

-Elég- szólalok meg alig hallhatóan, de ők mégis észrevesznek és rögtön az ágyam mellé rohannak. Az orvos a gépet kezdi el vizsgálni, míg Jungkook csak lehajtott fejjel ül le a mellettem levő székre.

-Taehyung, hogy érzi magát?- pislog felém az orvos, és máris egy tollat és egy papírt előkapva vár válaszomra.

-Csak fáj mindenhol. A hátam a legjobban, a többi tűrhető- mondom halkan, mire az orvos firkálgat valamit, majd pár szó után elhagyja a kórtermet. Jungkook meg mindig lehajtott fejjel ül a székben, tőlem tisztes távolságban, de én ezt megunom és felszólalok. -Mostmár hozzám se fogsz szólni?-

-Mi? Dehogynem.- felel szinte azonnal -Csak gondolkozok- kérdőn pillantok rá, majd egy sóhaj kíséretében felül az ágyra. -Sajnálom, nem akartalak bántani. Fogalmam sem volt, hogy ennyire érzékeny a tested- hajtja le a fejét, hogy véletlenül se kelljen ràm néznie.

-Nem baj- mondom hanyagul, semleges arckifejezéssel.

-Dehogynem baj. Én, én nem akartalak bántani- pillant fel végre rám, de ahogy meglát vonásai ellágyulnak, ami miatt az én lelkem is megenyhül.

-Idebújsz?- kezeimet kitárva kicsit arrébb húzodva varom válaszát.

-Persze- bújik be mögém és megfordulva fejemet mellkasára hajtom, ő pedig betakar. -Nagyon sajnálom, Taehyung. Megígérem, hogy ezután semmit nem teszek, amit te nem szeretnél. És annyi időt kapsz, amennyire szükséged van-

-Rendben, és semmi baj. Apád mellett elég jól tűrtem a fájdalmat. Ez alig valami, ahhoz képest.

-Ne hasonlíts ahhoz a szörnyeteghez- mondja komor hangon, mire újból összerezzenek. -Ne haragudj- mondja már kedvesebben, majd arcomra simít.

Így merültem újra álomba, és akkor meg sejteni se sejtettem milyen következményei lesznek ennek az együtt alvásnak...

—————
Na sziasztok😍
A másik könyvem a végére ért, amit nagyon sajnálok, hisz imádtam azt írni.
De itt vagyok egy újabb résszel ebből❤️
Szerintetek milyen következménye lehet ennek?😏 Jó, vagy inkább rosszabb fajta? 🤷🏽‍♀️

Remélem tetszik a történet!❤️😁
Puszi a pocitokra!💚