öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

28. rész

Sajnos nem sokáig tölthettük el napjainkat Párizs egyik legelőkelőbb szállodájában, mivel Jungkooknak sietni kellett haza, hogy a munkával haladjon és már Minjunie is hiányzik nekünk.
Lassacskán össze tudunk pakolni mindent és a bőröndök is megtelnek a ruháinkkal, de párom már vagy fél órája eltűnt és fogalmam sincs merre lehet. Mikor már harmadjára hívom és akkor sem veszi fel, elindulok a lift felé, hogy a földszintre jussak és megtudjam, hogy valaki nem látta-e esetleg.

-Jó napot- köszönök a férfinak, amikor már a recepciós pultnál állok -Nem látta véletlenül Mr. Jeont?- kérdezek rá, mire az igazgató irodája felé int fejével, én pedig sarkon fordulva indulok arra.
Kopogok párat, majd mikor egy kényes női hangot hallok, miszerint várjak egy percet, rögtön az ellenkezőjét téve nyitok be a helyiségbe.

-Taehyung, te mit— szólal meg Jungkook, s mikor meglátom, hogy a máskor tökéletesen nadrágjába tűrt ingje most hanyagul lóg felsőtestén és a haja is kócosnak mondható, miközben a nőn egy félig kigombolt blúz van, gúnyosan felnevetek, majd a gyűrűt lehúzva ujjamról vágom hozzá egy cifra káromkodás kíséretében.

Cikáznak a gondolatok a fejemben. Lehet, hogy nem is az történt, amire gondolok, de ezt a helyzetet nem lehet nem félreérténi, és ha tényleg megcsalt, akkor azt soha nem bocsájtanám meg neki. A gyűrű, amit pár nappal, sőt egy órával ezelőtt is még ha erőszakkal akarjak rólam levenni, akkor sem adtam volna oda, most viszont oly könnyedén juttattam vissza az apró tárgyat, 'mi közös jövőnket jelképezte.
Ami ezek után nincs;

oh dehogynem van.

Szinte rohanok a szobáig, a felvonó jelenlétéről tudomást sem véve szedem a lépcsőfokokat kettesével, s mikor az ajtó elé érek egy szimpla mozdulattal elhúzom a kártyát, majd átlépem a küszöböt. A fürdőszobáig meg sem álltam, majd mikor odaértem kulcsra fordítottam annak ajtajában a zárat s a kád mentén kuporodtam össze. Lábaimat mellkasomhoz emelve karoltam át, majd homlokomat térdemre döntve kezdem hullatni halkan könnyeimet. Fáj, eszméletlenül fáj, ami az elmúlt pár percben történt. Valójában nem szorítana ennyire a szívem, ha nem lettem volna eljegyezve. A tény, hogy a közös életünknek valószínűleg itt lett vége, felemészt és egyelőre nem látok kiutat ebből. Keserves sírásom hangja tölti be a krémszínű csempékkel díszített helyiséget, de egy pillanatra se tudom abba hagyni és, hogy őszinte legyek, nem is akarom.
Hirtelen hallom meg, ahogy dörömbölni kezdenek az ajtón, minden bizonyára Jungkook jött vissza.

-Taehyung, életem- szólít meg, s becenevemet hallva szinte felordítok, könnyeimmel küszködve közben, s ahogy hallom -és látom is-, az ajtóba vág ököllel. -Egyáltalán nem az történt, amire te gondolsz. Semmi pénzért nem csalnálak meg, soha. Kérlek, cicám, gyere ki... hadd mondjam el.

Nem megy. Bármennyire is ki akarok menni, és meghallgatni a történteket, nem megy. Nem tudok a szemébe nézni, egy darabig még biztosan nem. Folyamatosan hallom a bocsánatkéréseit, miket nagyra értékelek, de most az egyszer nem hat meg. Csak zokogog és nem vagyok képes abbahagyni. Életem szerelme, az egyetlen, akiben eddig megbíztam, s testem-lelkem odaadtam neki, ahogy szemeim látták megcsalt. Egy nővel.

Talán ki kéne mennem és meghallgatnom a mondandóját, aztán dönteni közös sorsunkról. Már ha még van ilyen, mégpedig van. Nehéz döntés, amit nem vagyok képes egyedül meghozni, pedig nem tudok másra támaszkodni.

Talán két óra telhetett el, mióta én a mosdóba zárkóztam, ő pedig még mindig az ajtó előtt ül és várja, hogy kinyissam neki, ami még azóta sem történt meg. Nem egyszer indultam már el, sőt egyik alkalommal a kulcsot is elfordítottam a zárban, de mire a kilincset tartotta volna ujjai között már visszazártam.
Meggondoltam magam.
Nem voltam képes szembe nézni vele.

Pedig kellett volna.

Lassan indulnunk kellene, hiszen a géphez el kell jutni. Szenvedve állok fel a padlóról, hogy aztán a tükörbe szemügyre vehessem magamat. Csupán hideg vízzel megmosom arcom, majd hajamat is összeborzolom és hatalmas erőfeszítés árán kinyitom az ajtót, majd ki is lépek azon. Nem nézek rá, nem szólok hozzá, csak elsétálok a bőröndömig, de mikor odaérek megállok.
A gyűrű hever a táska tetején.
Nagyot sóhajtva fordulok meg tengelyem körül és egyenesen Jungkook szemeibe nézek, tekintetemmel a kérdést sugallva, miszerint; ez mit keres itt?

-Tudom, hogy csak a gép miatt jöttél ki. De kérlek, vedd vissza a gyűrűt és, ha szeretnéd végre hallani, ami valójában történt a repülőn elmondom.- néz rám kérlelve. A szemei megbánást, egy csöppnyi csalódottságot és hatalmas aggodalmat tükröznek. Megingatom fejemet rosszallóan, majd felhúzom ujjamra az ékszert, mit már most hiányolták a piciny végtagjaim, és Jeonra pillantok, aki hatalmas mosollyal az ajkain tátogja el;

köszönöm.

—————
Haha, meg fogtok ölni. Sebaj😁
Nos, remélem tetszett ez a rész❤️ nagyon sietek a folytatással❤️

Ha tetszett nektek akkor vote; ⭐️ és hagyjatok kommentet; 📝! 🧡

Köszönöm!❤️❤️

Puszi a pocitokra! 💚💚