öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

17. rész

Kellemes olvasást kívánok ehhez a részhez is! ❤️❤️

A napok csak úgy rohantak mellettünk és semmi sem lehetett volna jobb. Jungkook és Minjun azóta nagyon sok időt töltenek el együtt, és az elmúlt egy hónap alatt csak egyszer küldtük már el bébiszitter felügyelete alá, hiszen néha nekünk is kell egy kis magány.
Hogy mi van velem és Kookkal? Minden makulátlan. Szinte már csöpögősen tökéletes közöttünk tényleg minden és ez egy kissé a vihar előtti csendre emlékeztet.

Egy újabb hét elteltével viszont már teljesen úrra lett rajtam a pánik. Jungkook nem alszik velem, folyamatosan eljár itthonról és ha a házban tartózkodik is, vagy Minjunieval foglalkozik, vagy az irodájában van. Úgy bánik velem, mint egy személyzeti taggal, és ez egyre jobban kezd az agyamra menni.
Mint már hozzászoktam, ma reggel is egyedül keltem fel és a könnyek rögtön marni kezdték szemeimet. Nincsenek ölelő karok, szerelmes szavak, s édes csókok sem már. Mind eltűnt, és ötletem sincs, hogy miért.
Tettem valami rosszat vagy csak szimplán megunt?
Dehát azt mondta, hogy szeret. Minjunnal is mindig foglalkozok, és szegény kisfiúnak is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Bár az elmúlt pár napban már ő se nagyon hajlandó kommunikálni velem, ami még jobban összetöri a már ígyis darabokban heverő szívemet. Ha ez továbbá is így fog folytatódni, abba én belepusztolok.

Sajnos nekem mindig igazam van, és az elkövetkezendő másfél hétben is egyedül voltam, és már nem csak Jungkook és Minjun hanem az egész személyzet ellenem fordult. Már egy picit se vagyok dühös, csak eszméletlenül csalódott és kétségbeesett.

Az ágy alól előhúztam egy kisebb utazó táskát, majd a szekrényhez lépve kezdtem el beledobálni néhány szükséges dolgot. Pár póló, mellé két nadrág, három pár zokni, és öt alsó nadrág. Fogalmam sincsen, hogy hova mehetnék, de úgy érzem, hogy muszáj eltűnnöm innen, mert ha ez folytatódik továbbá is már nem fogom bírni, sőt már most sem bírom. Könnyes szemekkel nézek vissza a szobára az ajtóból, majd éppen amikor megfordulok egy szintúgy szipogó Minjunnal találtam magamat szembe, aki amikor észrevette, hogy figyelem azonnal sarkon fordult és leszaladt a lépcsőn.
Újra ez. Már nem bírom.
Egy lemondó sóhaj kíséretében indulok el én is, de éppen hogy kettőt lépek egy kissé aggódó tekintetű Jungkook rohan fel a lépcsőn.
Bennem itt törik el teljesen a mécses, és minden önbecsülésemet eldobva rogyok a földre sírva, térdeimet átölelve. Hallom a szapora lépteket, melyek felém közelednek, de a hangos zokogásomat emiatt sem tudom csillapítani. Hirtelen érzek meg kettő kart magam köré fonódni, és szivem szerint ütném és ordibálnék vele, de nem tudok most erre koncentrálni, hanem készségesen bújok karjai közé, lassan már teljesen az ölében ülve.

-Taehyung, életem- szólal meg Kook, és eddig tartottt a fájdalom, mert jelenleg már csak eszméletlen nagy dühöt éreztem iránta. Hisztérikusan kezdtem csapkodni a mellkasát, közben folyamatosan kérdezgetve, hogy mit rontottam el és miért csinálja ezt? Egy idő után már csak hangosan kezdek sírni, és mikor szemem sarkából észreveszem a szintén zokogó Minjunt, még rosszabbul érzem magamat.

-Szerettelek téged Jungkook, és szeretlek is. Miért kellett ez?- kérdezem tőle már eltolva magamtól teljesen. Nehezen tápászkodok fel a földről és indulok el teljesen magam mögött hagyva Jungkook kérdő, és Minjun összetört tekintetét. Már éppen fordulnék le a lépcsőn, amikor a lábamnak szalad a kis csöppség és görcsösen szorít magához.

-Nye meny el, Taehyung- sírja, én pedig leguggolva ölelem magamhoz, közben fejét simogatva -Nyem akajtyunk bánytani appával, cak meglepivel késültünk- amilyen szorosan fogtam magamhoz, most olyan gyorsan húzodtam el tőle és fordultam értetlenül Jungkook felé.

-Egy óra múlva gyere a hálónkba. Kérlek- néz rám bociszemekkel, mire én bármennyire is haragudtam rá most nem érdekelt semmi, csak bólintottam egyet. Ő rögtön el is sietett, én pedig a táskámat ledobva vettem fel ölembe a kis drágámat. Persze, nem tudok elhivatkozni attól, ami történt, és majd meg is beszélem ezt vele, de egyelőre csak az érdekel, hogy miért hagytak figyelmen kívül hetekig.

-Nadzson hajagszol?- néz fel rám a kicsi Minjunie, én pedig ha eddig haragudtam volna is, most az összes elszállna. Ilyen édes teremtést még soha nem láttam, és az, hogy szinte kicsi hasonmása az idősebbik szerelmemnek már csak tetőzi ezt.

-Nem haragszok, édes, csak nagyon féltem. Nem tudtam, hogy mit rontottam el- mondom halkan, élvezve végre a pici közelségét.

-De tetseni fog a meglepiiiiiii~- szinte felvisít, én pedig nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel én is.
Hirtelen elfelejtettem az elmúlt két és fél hetet, és csak arra tudok koncentrálni, hogy valószínűleg ezek után már minden rendben lesz és nem lesznek újra ilyenek.
Egy óra múlva pedig, amikor beléptem a szobánkba, az állam szó szerint a padlót súrolta, hiszen mindenre számítottam de erre nem.

-Jungkook... mi történik?

—————
Megérkeztem az újabb résszel, ami remélem, hogy nem okoz nektek csalódást ☺️❤️
A hibákért elnézést, ha találtok benne!🤫❤️

Emellett pedig szeretnék köszönetet mondani a már most több, mint 4K megtekintésért az úgyszintén több, mint 700 vote mellett 😍😍
Eszméletlenül köszönöm, és nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek a történetet😍❤️

És lenne még egy dolog, ami nem más, hogy az egyik nagyon jó barátnőm verseket ír, és publikálta wattpadra. Szóval, ha valakit érdekelne << GreatRosa5 >> !!!!❤️

Puszi a pocitokra!💚💚