öröklődő fogság | taekook ff (befejezett)

Befejezés

Az esküvő óta már eltelt pár hónap, illetve pontosan másfél év. Másfél éve vagyunk házasok életem szerelmével, és bár nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, mégis a mai napig lángoló szerelemmel pillantok szemeibe. Emlékszem arra a napra, amikor a poros pincébe lépett be hozzám, hogy ő lehessen a megmentõm.

Féltem tőle, valóban rettegtem. Azt hittem, ugyanolyan bánásmódot fogok kapni, mint apjától. Sose felejtem el azt, amikor hirtelen felindulásból kórházba juttatott, vagy amikor az első csókunk történt meg nappalink kanapéján. Az azt követõ félreértések Minjun miatt, majd a szeretkezés miatt, hisz sose volt rá kellő pillanat, amikor pedig lett volna, közbe jött valami.

Sajnáltam.

Engem is bántott, hogy nem tudtunk hamarabb testben is egyesülni, nem pedig csak lélekben, de ezek szerint a sors is úgy akarta, hogy a pici fia által béküljünk ki, majd mondhatni miatta váljunk eggyé végre.

Elmondhatatlanul szeretem őt és, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor sem hagynám el. Sose gondoltam volna, hogy valaha is úgymond "feleség" leszek, de lám' mit hozott a sors, az vagyok.

És ennél boldogabb nem lehetnék.

-Min gondolkozol, kicsim?- futtatja ujjait tincseim közé, miközben mellkasán próbálom kipihenni az előbb történt eszméletlen szeretkezésünket.

-Csak, hogy mennyire szeretlek és mennyire szerencsés vagyok.- mondom, mikor már kissé sikerült rendeznem légzésemet, majd felhajolok hozzá, hogy megcsókoljam, amit szíves-örömest viszonoz nekem. Még ennyi idő után sem untam meg finom ajkai folyamatos ízlelgetését és ha rajtam múlik, egy jó darabig még neki is el kell viselnie.

-Én is szeretlek téged, Mr. Jeon.- simítja le kezét fenekemre, hogy azt kezdje cirógatni hosszú ujjaival, mire én halkan felkuncogok, s ekkor eszembe jut az is, amikor még csak viccből, gúnyosan hívtam így, hiszen a bejárónői mindig így nevezték.
S láss csodát, betartotta ígéretét és mára az én nevem is Mr. Jeon lett.

-Minjun mikor jön haza?- kérdezem Jungkookot, miközben neki egy kávét, magamnak pedig egy forrócsokoládét készítek egy-egy pirítós kíséretében.
Ezért rossz már kora reggel egymásnak esni.

-Nem tudom, ha Jinen múlik soha.- nevet fel édesen. -Tényleg, mióta összejött azzal Namjoonnal, azóta saját gyerekükként törődnek vele, amit persze nem bánok, de ő az én, illetve a mi fiúnk.- duzzogja a végén már egy ajakbiggyesztéssel együtt, amin most már én nevetek fel, majd az ételt elé helyezve ülök le ölébe, hogy egy puszit nyomjak durcás ajkaira. -Na innen már nem állsz fel.- mosolyodik el végre.

-Nem szándékoztam.- kuncogok fel, sokkal jobban hozzá simulva, majd egy kissé megfordulva kezdek el enni. Egyik keze hasamon pihen, amit lassan, érzékien simogat, miközben eszegetek vagy őt etetem éppenséggel.

Pár órával később már a szokásos családi látképét nyújtjuk minden kívülálló személynek. A nappaliban szól valami jól ismert mese, amin Junie néha felnevet vagy éppen mérgesen szidja a szereplő kis figurákat benne. Jungkook közben a legújabb legót próbálja vele összerakni, de akárhányszor sikerülne, vagy felborul, vagy szimplán összeesik.
Hogy én mit csinálok?
A kanapén ülve figyelem őket egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon, néha a kicsi fejére simítva vagy éppen Kooknak adva egy csókot.

Egész életemben arra vágytam, hogy szerelmes legyek, hogy legyen családom és boldog, egészséges, kiegyensúlyozott életet élhessek a szeretteim körében.
Négy évvel ezelőtt erről még álmodni sem mertem a koszos kanapén;
de most, szebbet el se tudnék képzelni.

Életem két legfontosabb személye, és egyben életem egyetlen szerelmei.

Nem is kívánhatnék boldogabb életet magamnak.