C R O S S F I R E

1|Öngyilkos lány

ÁLLTAM A HATALMAS szikla tetején, a szél tépkedte hajamot. Figyeltem, ahogy a tenger mossa a sziklák oldalát.

Mindig is vonzott a tenger, a mélysége, a titokzatossága. Ahányszor lemerültem, a víz eloltotta a szemeimben égő tüzet.
Egy fajta nyugalom futott át rajtam, úgy éreztem a világ tetején vagyok. Ilyenkor semmi sem tud felidegesíteni, ilyenkor csak én és a tenger vagyunk, na meg a megannyi rejtély ami az alján lapul.

Ezernyi élet szárad a lelkén, engem mégis csak vonz.

Körbe vett a friss levegő, a csend és a nyugalom, de nekem mégis csak több kellett. Éreznem kellett, ahogy a víz öleli a testemet.

Lecsúsztattam a lábaimról fekete rövidnadrágomat, levettem a csikós pólómat, majd nekifutottam és másodperceken belül már a levegőben voltam.
A sötét hajam szállt mindenfelé, testem minden részét átfújta a szél. Becsuktam a szemeimet, izgatottan várva a becsapódást.

Vékony testem elmerült a sötétségben, rögtön kioltva a lelkemben égő tűzt.
Nem érdekelt semmi.
A szívverésem lelassult, miközben egyre csak közeledtem a tenger aljához.
Nem tudom, miért nem kezdtem el fel úszni, nem tudom, miért hagytam, hogy ennyire elmerüljek. Egyszerűen jól esett.

Ez a nyugalom viszont nem tartott sokáig.
Erős karok fonódtak derekam köré, a szemeim pedig kinyíltak.
Szembe tálaltam magam egy sráccal, aki körülbelül 2 évvel lehet idősebb mint én. Összevontam a szemöldökömet, de nem tettem semmit. Egyszerűen csak hagytam, hogy felvigyen, mert tudtam, magamtól innen már élve ki nem másznák.

-Mi a francot csinálsz?!- volt az első mondata. Hangja mély volt, szinte bársonyos.
-...Úszok?-
-A nagy lószart! Megakarsz halni?- nem tudom. Megakarok?
-Őszintén? Nem így terveztem. Amint a vízbe csapódtam, valahogy nem volt akaraterőm a felszínre úszni.- vontam még a vállaimat, még mindig a vízben lubickolva.
-Hát ez igazán remek. Húzzál ki a partra, de rögtön.- utasított mire felvontam a bal szemöldökömet.
-Te mégis kinek képzeled magad?-
-Most mentettem meg az életedet. Azt hiszem jogom van parancsolni.- ezzel csuklóm köré fonta hosszú, vékony ujjait és elkezdett a part felé húzni.
-Jólvan, felfogtam. Megyek magamtól is.-

Miután kiértünk a partra, végre alkalmam nyílt úgy igazan megnézni a srácot.
Magas volt. Körülbelül 190-193 centi.
Izmos volt. Nagyon. Igazán jó képű, hogy őszinte legyek. Erős állkapcsa, zöldes-barna szemei és dús szempillái voltak. A vizes, barna haját hátra tűrte kezével. A jobb kézen tetoválások húzódtak, a bal csípőjén volt egy írás.

Nem szólt hozzám, egészen addig, amíg fel nem értünk a sziklára és én le nem ültem a szélére. Nem sokkal később ő is követett.
- Hogy hívnak, öngyilkos lány?-
-Nem akartam öngyilkos lenni. Csak úgy összejött.- forgattam meg a szemeimet, mintha olyan jelentéktelen dologról beszélnénk, mint az időjárás.
-Jah persze, én meg szűz vagyok.-
-Nem vagyok kíváncsi a nemi életedre, bocsi.-
-Kerülöd a kérdésemet, édes.- mosolyodott el a titokzatos srác.
-Dakota Harris.- válaszoltam az előbb feltett kérdésére. -És te ki lennél, ó én megmentőm?-
-Phoenix Montgomery a becses nevem.-
-A madár, mely porrá ég, majd hamuból újjá születik. Igazán érdekes egy név, de vajon illik e rád?- néztem a szemébe, a fejem oldalra döntve.
-Ha te azt tudnád.- suttogta, majd félmosolyra húzta dús ajkait.
-Kérlek folytasd.-
-Ma nem, édes Dakota. Ha útjaink újra kereszteződnek, majd talán elmesélem. Addig is, ez az én titkom marad.- ezzel felállt, felvette a ruháit a földről, és mielőtt elsétált volna, még utoljára visszafordult, majd így szólt:
-Jó lenne, ha legközelebb mosolyal az arcodon látnálak és nem a tengerben, miközben a fenekére süllyedsz.-