C R O S S F I R E

26|Könnyek

TELTEK A NAPOK, nagyon lassan, de teltek. Nem beszéltem már 3 napja senkivel sem a barátaim közül.
A munkába temettem magam, vagyis helyre hoztam a Harley-mat. Igyekeztem elterelni a gondolataimat erről az egészről.
Suliban sem voltam, pedig már illő lett volna. Dani sem volt munkában. Anya sem volt munkában. Mindhárman otthon szomorkodtunk. Mindhárman máshogy próbáltuk feldolgozni ezt az egészet.
Dani a régi albumokat nézegette, anya a szobájában kuksolt, miközben apa ingeit és pólójait ölelgette, én pedig a garázsban voltam. Jóformán nem is beszéltünk egymással. Néha leültünk enni, aztán mindenki ment vissza a saját világába.
Lehet jobb is ez így.
Apa temetése csütörtökön lesz. Ma szerda van. A teste még mindig Afganisztánban van, de holnap hozzák az Államokba, állítólag. Éppen ide ér a... saját temetésére.
A hír gyorsan terjedt és amint a barátaim fülébe jutott, fel akartak robbantani a telefonomat. Nem válaszoltam egy üzenetükre sem.
Apát mindenki szerette a városban, mindenki ismerte. Mindenki hálás volt, amiért a saját életet kockáztatja a világért. A halála mindenkit lerombolt. Az egész családot, az egész baráti kört, az egész várost. Mindenki gyászol.
Ezt a fájdalmat nem kívánom senkinek.
Úgy volt, hogy ez az utolsó éve a katonaságnál. Jövőre már elengedték volna és újra együtt lehetett volna a család, de helyette? Helyette ez a szar lett.
Őszintén, tele a faszom. Elvesztettem az apámat, aki sosem tett semmi rosszat ebben a retkes életben, tényleg ezt érdemelte? Nem. Nem ezt érdemelte. Egy nyugodt életet érdemelt, a családjával.
A picsába már.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy már este 10 óra van.
Felálltam a földről és bevándoroltam a fürdőszobába. Megmostam a hajamot is.
Miután mindennel végeztem, letettem a fejem a párnára és azonnal el is aludtam.

A következő reggel 9-kor ébredtem. Levánszorogtam a konyhába, ahol anya és Dani csendben reggeliztek. Kihúztam egy széket és csendben ettem én is a kenyeremet. Nem szólt egyikünk sem semmit. Vajon meddig lesz ez még így?
Azt mondják, miután a koporsó a földbe kerül, idővel egyszerűbb lesz minden. Állítólag lenyugszik az emberek lelke és elkezdik elfogadni, hogy már nem kel életre.

A temetés ma délben kezdődik, a családunk, azaz mi és a nagyiék, 1 órával előbb megyünk oda, hogy nyugalomban tudjunk elbúcsúzni aputól. Milyen fura ezt kimondani... elbúcsúzni tőle... örökre. Nem tudtam, hogy ilyen hamar kerül erre sor. Mire befejeztem a reggelit, már fél 10 volt, ezért úgy döntöttem ideje készülődni.
A hajamot este befontam két fonásba, ezért amikor szétszedtem, a hajam hullámos volt.
Most az egyszer, a sminkes táskámhoz nyúltam. Elővettem a szempillaspirálomat és a többit.
Elősször a szemöldökömre felvittem egy barna gélt, amitől teltebbnek néz ki és formás lesz. Ez után csináltam magamnak aféle "smokey eye"-t. A szempillámra felvittem a szempillaspirált és húztam egy vékony tusvonalat.
Az ajkaimra felvittem egy vörös rúzst.
Ez így durva egy órába telt.
Odasétáltam a szekrényemhez és elővettem a fekete ruhát, amit még apától kaptam. Ez egy testhez álló ruha, kicsivel a térdem fölé ér, hosszúujjú.
Reggeltől zuhog az eső, még a fentiek is apámat gyászolják...
Elősször felhúztam egy fekete szilonharisnyát, aztán a ruhát és végül a fekete magassarkú rövidszárú csizmámat. Lesétáltam a nappaliba, ahol már anya és Dani a kanapén ültek. Lekaptam a szövetkabátomat az akasztóról és vékony testemre térítettem.
-Mehetünk?- mindketten bólintottunk Dani kérdésére.
Dani felkapta a kocsikulcsait. Mindhárman beültünk a fekete AUDI ajtójába.
Nem sokkal később megérkeztünk a temetőbe. Amint beléptünk a halottasházba, apa élettelen testére tévedt a szemem és azonnal megindultak a könnyek.
Apa teste a koporsóban pihent. A kezei összefoglal kulcsolva, a bőre szinte már fehér volt. Óvatosan a kezemet a kezeire térítettem, amik szinte jéghidegek voltak.
-Apu...- suttogtam, a végen a hangom elcsuklott. -Ne...-
Egy kéz esett a bal vállamra. Mikor megfordultam, szembe tálaltam magam Phoenix-el és az érzések megint lerohantak.
A dereka köré fontam a karjaimat, a fejemet a mellkasába temettem és csak zokogtam.
-Jólvan, édes. Itt vagyok.-
-Miért, Phoenix... Miért?-
-A kertben is mindig a legszebb virágokat tépik le.- az idézet miatt még jobban elkezdtem sírni. Tudtam, hogy igaza van.
-Annyira fáj.-
-Tudom édes, tudom.-

A temetés lassan elkezdődött. Apa koporsója le lett csukva, a tetejére amerikai zászló került.
Rengeteg ember eljött. Fiatalok, öregek, katonák és veteránok.
A koporsót végig katonák kísérték. Mielőtt még leengedték volna a földbe, a katonák két sorba álltak, majd lövések sora töltötte be a csendet.
Apát lássan elkezdték leengedni, mire újra megindultak a könnyeim.
Phoenix karja végig a derekam körül pihent. Még az ő szeméből is kifutott pár könny. Sőt még a katonák szeméből is.
Anya rosszul lett, szinte majdnem elájult. Dani vigyázott így most már rá.
Talán neki volt a legnehezebb, mégis csak elvesztette élete szerelmét.

A temetés 2 órán belül véget ért. Rettenetesen sokan jöttek részvétet nyilvánítani, pedig ki lett jelentve, hogy ezt nem szeretnénk. Csak nyugalomban haza akartunk menni és ezt Kennedy ezredes is látta. Katonákat állított körénk, így az emberek nem jutottak hozzánk. Anya, Dani, én és most már Phoenix is, megfordultunk, majd az autókhoz indultunk. Én ezúttal Phoenix-el mentem haza.