C R O S S F I R E

19|Villámok

EZ A TANULÁS kikészít.
Daniel kikészít.
Az, hogy már három napja nem láttam Phoenix-et, kikészít.
Sőt az is kikészít, hogy nincs otthon fagyi.

Amint már említettem, nem láttam őt már 3 napja. Azt mondta, valami családi balhé van. Nem szokott mesélni a családjáról, de sosem kérdeztem. Úgy éreztem, majd ha akarja, elmondja.
Nix-el néha nehéz. Igaz, mindig kedves, de vannak napjai, amikor látom a szemeiben, hogy mennyire szomorú és ahányszor megkérdezem, mi baja, egyszerűen kizár.
Azt szeretném, ha bízna bennem annyira, mint amennyire én bízom benne. Hiszen elmondtam neki a titkomat, elmondtam neki mindent.
Sokszor látom, ahogy a családi képeinket nézi, látom, hogy mennyire szomorú.
Vajon nem teljes a családja?
Fogalmam sincs. Sokszor ráakartam kérdezni, de sosem mertem. Féltem, hogy esetleg rosszul reagálna.

Ami pedig Daniel-t illeti... Az óta a nap óta, minden áldott nap becsenget és még egyszer sem nyitottam neki ajtót. Könyörgött, bocsánatot kért, de mind ez süket fülekre tálalt.

Úgy döntöttem, kell egy kis nyugalom, ezért felkaptam Phoenix egyik kapucnis pólóját, amit még a múltkor hagyott itt, mivel elég hideg volt ma. Viharokat jelentettek mára. Megfogtam a kocsikulcsaimat és kifutottam az autómhoz.
Tényleg be volt borulva. De durván. Az ég szinte fekete volt és fújt a szél.
Igaz, hogy nem kellene autóba ülnöm, de még nem esik, ezért úgy gondoltam, nincs para.
Mikor a sziklához értem, már dörgött az ég. Nem zavart. A vihar mindig is vonzott, ugyan úgy, mint a tenger. Lassan leültem a szikla szélére és csak néztem az eget. A mennydörgés után jött egy villám. Belecsapott a tenger középébe, a hang visszhangzott.
Lassan elkezdett cseperegni az eső, a villámok és a mennydörgés egyre csak gyakoribbak lettek.
Úgy döntöttem, ideje visszamenni haza, mielőtt még jobban elkezd esni. Lassan felálltam a földről, de akkor megszólalt a telefonom.
Felszólalt a csengőhang, ami Phoenix-hez tartozott.
-Tessék?- szóltam bele.
-Szia, édes. Merre vagy?-
-Oh a sziklánál voltam, éppen megyek ha...- a mondatot már nem tudtam befejezni. Feldörrent az ég, majd lecsapott a villám.

Minden elsötétült.

🌻 Phoenix szemszöge

Miután a családom rendesen kihozott a sodrómból, autóba ültem. Úgy volt, hogy meglátogatom Dakota-t, de amikor a házukhoz értem, nem volt otthon senki. Ezért megint autóba ültem és célba vettem a sziklát, ahol tudtam, hogy megtalálom az én édesemet.
Már több mint fél útban voltam, amikor úgy döntöttem felhívom őt.
Hiszen már minél jobban esett és a villámok is egyre töbször világítottak meg az eget.
-Tessék?- szólt bele az angyali hangja.
-Szia, édes. Merre vagy?-
-Oh, a sziklánál voltam, éppen megyek ha...- a mondata véget már nem hallottam, de hallottam, ahogy a villám valamibe belecsap. A szívverésem felgyorsult.
200-al hajtottam a szikla felé, majd perceken belül oda is érkeztem.
Elősször megtorpantam a látványtól, majd észbe kaptam és hívtam a mentőket.
Az édesem ott feküdt a földön, a teste füstölt. Szó szerint füstölt. Odafutottam hozzá, könnyek áztatták az arcomat.
A teste forró volt, de nem érdekelt. Magamhoz öleltem és csak sírtam. Nem tudtam, mit csináljak. Ezt nem tanítottak a suliban, bassza meg!
Nem sokkal később a szirénák hangjára lettem figyelmes.
A mentő megjelent előttem, majd 5 orvos ugrott ki belőle. Azonnal elvitték tőlem őt és elkezdték megvizsgálni. Közben mindenféle szavakot, amiket abszolút nem értettem.
Percekkel később féltettek őt az ágyra, majd a mentőbe.
Kérdezték, hogy velük e megyek, mire azonnal bólintottam. Útközben kérdeztek róla különböző információkat, majd mikor vége lett a kérdéseknek, felhívtam az anyukáját.