C R O S S F I R E

10|Szerencse

-DAKOTA.- amikor Phoenix a nevemen szólított, nem kicsit voltam meglepődve. Hisz sosem szokott.
-Miért érzem úgy, hogy most valami komolyról szeretnél beszélni?- éppen Phoenix mellkasán feküdtem, miközben ő a hajammal játszott.
-Mikor fogsz bennem annyira megbízni, hogy elmondod, miért van egy Harley roncs a garázsban?- sóhajtottam.
-Nézd, Nix. Ez nem árról szól, hogy nem bízom benned, ez árról szól, hogy nem szeretnék felnyitni régi sebeket. Fájdalmas időszak volt ez számomra és sok ideig tartott amíg túl léptem rajta.-
-De most itt vagyok neked én. Nem hagynám, hogy vissza ess abba a fájdalomba.-
-Ez nem ilyen egyszerű.-
-Értem én, hogy ez nem egyszerű számodra. Én is éltem át fájdalmas időszakot az életemben. Voltak pillanatok, amikor rettenetesen lázadtam. Nem tudtam hogyan irányítsam az érzéseimet. Nem tudtam, hogy hogyan kellene megbirkóznom egy anya elvesztésével.- az utolsó mondatnál a levegő megakadt a torkomban.
-Oh, Phoenix.- most én voltam az, aki őt az ölébe húzta. Mármint, amennyire tudtam. Phoenix a fejét a nyakamba temette, majd motyogta a történet többi részét.
-Anya egy nagyszerű ember volt, egészen addig, amíg be nem került a drogok világába. Sokáig nem tudtam, hogy mi van vele, csak azt láttam, ahogy lassan elveszítem őt, ahogy szétesik a szemem előtt. Aztán apa rájött, hogy a pénz túl gyorsan tűnik el a bankszámláról. Elkezdett gyanakodni, hiszen ő is látta, hogy anya már nem a régi. Aztán egyszer rajtakapta, ahogy szedi be a rohadt tablettákat. Próbált neki segíteni, elküldte rehabra, de anya mindig visszatért a drogokhoz. Egy nap, amikor hazajöttem, apa a szoba ajtajában állt, könnyek csurogtak le az arcán. Amikor benéztem a szobába, láttam miért. Anya ott feküdt a padlón, a tabletták szétszórva, a szájából hab csurgott. A szemei annyira ütések voltak. Kialudt a fény, ami egykor bennük volt. A látvány... mai napig a szemeim előtt lebeg. Ahányszor becsukom a szemeimet, őt látom. De nem azt a kedves, szerető anyát, aki egykor volt, hanem azt a élettelen testet, ami ott feküdt a padlón.- a történet vége felé már a könnyei csurogtak, de nem csak az övéi. A srác, aki annyira bejön nekem, valójában egy törött fiú, aki elvesztette az anyukáját. Átéreztem a fájdalmát és újra összetört a szívem.
-Sajnálom, Phoenix. Annyira nagyon sajnálom.- ezzel megfogtam Phoenix arcát a két kezemmel, majd óvatosan az ajkaimat az övéire tettem. Lehet, hogy hiba volt, de abban a pillanatban, más nem érdekelt, csak ő. Elakartam venni a fájdalmát. Szerettem volna vele tudatni, hogy rám számíthat.
Phoenix lassan visszacsókolt és ez így folytatódott tovább. A könnyeink egybe folytak, ugyan úgy a fájdalom is.
Egy idő után elhúzódtam, mert már nem kaptam levegőt.
Phoenix a homlokát az enyémhez támasztotta.
-Olyan nocsi vagyok, sírok itt mint egy kisbaba. Most már biztos bánod, hogy megcsókoltál. Hisz ki akarna egy ilyen puhány srácot.-
-Phoenix. Ezt gyorsan fejezd be. Attól még, hogy sírsz, nem vagy sem puhány sem pedig kisbaba. Azzal, hogy megmutatod az érzéseidet nincs az ég világon semmi baj. Az én szememben ettől csak még tökéletesebb lettél.- szavaim hallatán Phoenix elmosolyodott, majd megcsókolt.
-Túl jó vagy ahhoz, hogy igaz légy.-
-A felét sem tudod, Phoenix.-
-Nekem tökéletlenül tökéletes vagy, édes. Nekem mindegy, hogy mennyire hiszed magadról azt, hogy elcseszett vagy. Az én szememben, te, édes, egy nagyszerű ember vagy, aki nem tudna semmit sem tenni azért, hogy én megutáljam őt.-
Phoenix nyomott egy puszit a homlokomra, majd lehajtotta a fejét az ölembe. A kezeit a derekam köré fonta, majd a fejét a hasamba temette. A kezeimet a puha hajába fontam. Túl jó érzés volt.
Egy ideig játszadoztam a bársonyos tincseivel, aztán egyszer csak csendes szuszogást hallottam. Lenéztem Phoenix alvó figurájára, majd gondoltam magamban: "Hogy a picsába lehetek ilyen szerencsés?"

💔💔💔

Fájó szívvel búcsúzom én is a gyermek korom sztárjától, Cameron Boyce-tól.
Amikor reggel elolvastam, hogy tegnap este almában örök álomba merült, összetört a szívem. Persze, nem ismertem, de attól még szerintem egy nagyszerű színész volt, de túlságosan fiatal ahhoz, hogy ilyen sorsot kapjon az élettől. Csak 20 éves volt, bassza meg.
Kérlek, drága olvasóim, éljetek minden napot úgy, mintha ez lenne az utolsó. Menj oda a szüleidhez, mondd meg nekik, hogy szereted őket, tedd szebbé valaki más napját. Vigyázz magadra és mindenkire körülötted, gondolkozz mielőtt kinyitod a szádat és valaki más fejéhez vágsz valamit, amit később majd megbánsz. Sosem tudod, hogy mikor találkozol valakivel utoljára.
Amikor megkérdeztem magamtól, hogy vajon miért mindig a legfiatalabbak halnak meg... eszembe jutott egy idézet:
"Te is mindig a legszebb virágokat téped le."
Nyugodj békében, drága.