C R O S S F I R E

24|Ms.Harris

MÁSNAP REGGEL ÉN voltam az első aki kinyitotta a csípáit. Mindenki ki volt dőlve a kanapén, Phoenix még mindig engem ölelt. Hudson és Quinn összevoltak bújva. Andrew feje hátra volt döntve, az ajkai szétnyílva, miközben Reese a mellkasának támaszkodva aludt és Andy keze a hasán volt. Túl cuki volt, megkellett örökítenem.
Lassan lemásztam a kanapéról és elkezdtem előkészíteni a kávékat. Tudtam, hogy mindneki olyan lesz mint a zombi, ezért felkészültem.
Nyugodtan szürcsölgettem a kávémat, amikor megszólalt a csengő. A csészével még mindig a kezemben, odasétáltam az ajtóhoz és kitártam azt, mosolyai az arcomon. Ez a mosoly viszont azonnal lehervadt, amikor is megláttam kik állnak ott.
Két katon állt előttem, az arcuk neutrális volt, a kezükben egy levél.
-Jó reggelt, Ms.Harris. Dalton ezredes vagyok, ő itt pedig Kennedy ezredes. Sajnáljuk, hogy ezt kell közölnünk magával, de... az apja ma kora reggel, pontosan 2 óra 4 perckor elhunyt a fronton. Őszinte részvétünk.- a monológja végén, a pohár kiesett a kezemből. Ezer darabokra tört a betonon, akár csak a szívem. Könnyek kezdték eláztatni az arcomat. A fájdalmat, amit most éreztem, nem tudtam mihez hasonlítani. Olyan üresnek érzem magam, védtelennek.
-Dakota, apukád egy nagyon jó barátom volt. Az egyik legjobb. Ott voltam, amikor történt. Megpróbáltam megmenteni... de... nem tudtam. Sajnálom, Dakota. Annyira sajnálom.- Kennedy ezredes előttem esett szét. Könnyek gyűltek a szemeiben, amiket aztán ki is engedett.
-Szenvedett?- volt a kérdésem.
-Nem. Nem szenvedett.- Kennedy ezredes hangja elcsuklott a mondat végén. -Ami ebben a dobozban van, apukád neked és a családodnak szánta. Van benne egy levél is, amit nekem adott át, még mielőtt a frontra mentünk volna. Azt mondta, ha nem sikerülne kijutnia onnan élve, mondjam meg, nagyon szeret titeket, tartsatok össze és hogy ő soha nem hagy el titeket. De ezt biztosan leírta a levélben is. Szintén, a dobozban benne vannak a dögcédulái is és még pár személyes holmija. A többit majd én személyesén elhozom.- figyletem Kennedy minden szavára. Olyan szürreálisnak tűnt ez az egész. Úgy volt, hogy egy hét múlva hazajön. Haza kellett volna jönnie. Neki kellene előttem állnija, nem nekik.
-Köszönöm.-
-Vigyázzon magára, Ms.Harris. Az apja nagyon büszke volt magára.- ezzel a ket katona megfordult és elhagyta a teraszomat. A dobozzal a kezemben megfordultam, a könnyeim még mindig folytak és nem hiszem, hogy egy hama kifogynak.
A többiek már ébredeztek, de még nem vettek észre engem.
-Menjetek el.- jelentettem ki. Minden fej felém fordult, mindenki megnézte az arcomat, majd a levelet és a maszkácsos dobozt a kezemben.
-Dakota, mi történt?- kérdezte Hudson.
-Azt mondtam, menjetek el.-
-De Dakota...-
-TÜNÉS!- üvöltöttem, mire mindenki felpattant a kanapéról, felfutottak a szobámba, megfogták a dolgaikat, majd az ajtó felé indultak.
-Majd hívj, csajszi.-
-Kitartás, Dakota.-
-Szeretünk.-
-Sajnálom, Dakota.-
Mindenki elment, kivéve Phoenix-et.
-Menj el, Phoenix.-
-Nem zárhatsz mindenkit ki, édes. Valakinek elkell mondanod, hogy mi történt.-
-Menj el, kérlek. Csak... Menj el. Egyedül szeretnék lenni.-
-De...-
-Phoenix.-
-Megyek.- felkapta a telefonját, nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.
Amint becsukta maga után az ajtót, lerogytam a kanapéra és elüvöltöttem magam. A fájdalom elviselhetetlen volt, mintha kitéptek volna a szívemet. Újra és újra.
-MIÉRT?!- kiáltottam majd feldöntöttem a kávés asztalt.
-A. Büdös. Kurva. Életbe!- minden vázát, minden vánkost, amit tálaltam, széttörtem. Minden, ami a kezembe került, repült.
Miután kiüvöltöttem magam és szétromboltam mindent, leültem a földre a sok törmelék közé és a kezembe vettem a dobozt. Az első dolog, ami rám köszöntött, apa dögcédulái voltak. Remegő kezekkel kivettem, majd nyomtam rá egy puszit és a nyakamba tettem.
Ugy éreztem, ezt az egészet nem tudom egyedül végig csinálni, ezért felhívtam azt az egy embert, akiről azt hittem soha többet nem fogom.
-Haló?-
-Daniel.-
-Dakota. Hogy hogy hívsz?-
-Meghalt. Apa... Meghalt.- a vonal másik fele lecsendesült. Nem hallottam semmit. Olyan volt mintha a telefon süket lenne, pedig nem lehet az.
-Máris otthon vagyok.-