C R O S S F I R E

25|Megbocsájtok

DANIEL NEM SOKKAL később megérkezett.
Berontott a házba, ahol mindent szétdobálva és széttörve talált. A káosz középen pedig engem, miközben apa dögcéduláit szorongatom és könny patak folyik a szemeimből.
-Dakota.- suttogta, a hangja a végén elcsuklott.
Felpattantam a helyemről és olyat tettem, amiről azt hittem soha többet nem fogok.
Odafutottam Daniel-hez és megöleltem.
-Sajnálom, húgi. Annyira nagyon sajnálom. Nem kellett volna itt hagynom titeket. Én... nem tudom, miért tettem mind ezt. Hívnom kellett volna téged, vigyáznom kellett volna rátok, de helyette csak hátat fordítottam nektek, mert azt hittem így lesz nekem a jobb. Önző voltam, olyan kurvára önző. Megtudsz nekem bocsájtani?- minden szava szíven ütött és úgy éreztem, végre képes vagyok neki megbocsájtani. Nagyon megbántott azzal, amit csinált, de egy testvéri kapcsolat örökké tart, egy testvérre egy életen át számíthatsz, sőt még az után is.
-Megbocsájtok, bátyó. Utállak.-
-Én is szeretlek, húgi.- kuncogott.
- Azt a dobozt...- mutattam az említett tárgyra. -...apa kollégai hagyták itt. Azt mondták, a személyes dolgai vannak benne és egy levél, amit Kennedy ezredesnek adott oda még mielőtt... mielőtt...-
-Jólvan, húgi. Add ki magadból.- és így is tettem. Újra köré fontam a karjaimat, a nyakába temettem a fejemet és csak sírtam, amíg ő ugyan ezt tette. -Mindig is azt akartam, hogy apa büszke legyen rám. A nyomdokaiba akartam lépni, már majdnem midnen sínen volt, de aztán... aztán felhívták és megtorpantam. Éppen az utolsó papírt készültem aláírni, de most már nem tudom, hogy jó ötlet e. Nem szeretnélek titeket itt hagyni.-
-Nézd, Dani, ez a te döntésed, én támogatni foglak bármi legyen, de nem szeretném, hogy elmenj. Nem tudom, hogy bírnám e idegileg, ha téged is elvesztenélek.-
-Most biztos nem megyek sehova sem, Dakota. Viszont kérdeznem kell valamit.-
-Hajrá.-
-Esetleg, hazaköltözhetnék?-
-Hülye kérdés, bátyó. Ide mindig visszatérhetsz.-
-Nagyon szeretlek, húgi.-
-Jaj, te. Én is szeretlek, idióta.-
Egy ideig csendben maradtam, aztán feltettem azt a kérdést, amiről mindketten, a szívunk mélyen, féltünk.
-Hogy mondjuk el anyának?-
Dani már készült válaszolni, de akkor kinyílt a bejárati ajtó. Anya bevásárló szatyrokkal a kezében próbált bejutni.
-Dakota, segítenél, légyszi.- ezzel megfordult és a mosoly lehervadt az arcáról. -Mi...- kezdte volna, de aztán a szeme a földön heverő dobozra és a hivatalos levélre tévedt, majd Dani-re, rám és végül a dögcédulákra a nyakamban. Elejtette a szatyrokat, majd elkiáltotta magát fájdalmában. -Ez nem lehet! NEM! NEM! NEM!- zokogott.
-Anya, kérlek. Erősnek kell lenned.- odasétáltam hozzá majd egy ölelésbe húztam rázkódó testét. Dani odasétált mellénk, majd csatlakozott az ölelésbe.
-Istenem, mi lesz most?- suttogta inkabb magának, mint nekünk.
-Az lesz most, hogy egyikünk sem fogja feladni. Apa nem ezt akarná. Apa azt akarná, hogy folytassuk és küzdjünk tovább. Hogy az életünk most bár elcsúszott, de össze is kell kaparnunk.- sosem voltam még semmiben sem ennyire biztos. Tudom, hogy apa nem akarná, hogy örökké az elvesztése miatt sírjunk. Hiszen egyszer úgy is találkozunk még. Egy másik életben, vagy a mennyekben.
-Jólvan, kicsinyeim. Ígérem, hogy vigyázni fogod rátok, de most kell egy kis idő.-
-Anya, van ott egy doboz apa holmijaival, szeretnéd megnézni?-
-Majd... Majd máskor. Most inkább lefekszem.- nyomott egy-egy puszit a fejünkre, majd mint akiből kiszívtak minden életet, felcsoszogott a szobájába.
Amikor már halló távolságon kívül volt, Dani megszólalt.
-Szerinted megnézzük mi van benne?-
-Szerintem inkább várjuk meg vele anyut.-
-Akkor viszont tegyünk itt rendet...-

Már késő este volt, mire befejeztük a takarítást, így mindketten felvánszorogtunk a szobáinkba.
Az nap este álomba sírtam magam. Igyekeztem magam tartani Dani előtt, de amint becsukódott a szobám ajtaja, eleredtek a könnyeim.
Ez a fájdalom egyszerűen elviselhetetlen. Sosem ölelhetem magamhoz a saját apukámat. Nem lesz ott, amikor megszületik az első gyerekem. Nem lesz ott, hogy az oltárhoz vezessen majd ha eljön az idő. Nem fog anyával együtt nyugalomban megöregedni.
Miért kapta ezt a csapást a családunk? Mire volt ez jó?