C R O S S F I R E

32|Olyan vagy, mint apa.

A REPÜLŐGÉP EGY nagyon hosszú idő után végre leszállt. Végig nevettem az egész utat, Madison és Dustin végig veszekedtek, de olyan vicces stílusban. Julian egyszer kétszer beleszólt a vitába, mire Aiden elmondta neki, hogy fogja be.
Afganisztánban, miután leszálltunk a gépről, egy bazi nagy Jeep-be szálltunk be, ami megint csak sötét zöld volt.
Az autó elvitt minket a bázisra, ahol átnézték a táskáinkat és letapiztak. Ha muszáj, akkor muszáj.
Útközben közöltek velem, hogy Madison lesz a szobatársam, hála istennek. Azt is közöltek, hogy a fürdőszoba közös, azaz a srácok és a lányok egy helyen zuhanyoznak. Remek...
A bázis két részre van osztva. Van a rész, ahol a fiatalok vannak, azaz 18-tól egészen 25 éves korig. Aztán van a másik rész, ahol 26-tól egészen franc tudja hány éves korig vannak a katonák.
Madison, Dustin, Aiden, Julian és én besétáltunk a mi részünkre. Fiatal katonák voltak mindenhol.
Most éppen egy hatalmas ebédlőben álltunk, gondolom éppen vacsora idő volt.
-Éhesek vagytok?- kérdezte Aiden.
"Aha" "Naná" "Igen!" "Mikor nem?"
És igen, az utolsó válasz volt az enyém.
-Akkor Madison, mutasd meg a szobátokat Dakota-nak, aztán itt találkozunk 10 percén belül.- bólintva, én és Madison elhagytuk a hatalmas helységet.
Az úton a szobánkba rengeteg katonával találkoztunk, Madison összeset ismerte és megkell hagyni, összes rettenetesen jól nézett ki. Persze nem annyira jól, mint Phoenix.
-Annyi friss husi, Dakota, te még is Phoenix-et választottad. Bár, teljesen megértem, csak képeken láttam Phoenix-et, de azokon is több mint jól néz ki.-
-Ez így igaz, de nagyon bánt, hogy ennyi mindent eltitkol előlem.-
-Ez érthető, de majd idővel megnyílik. Legalább is gondolom.-
-Remélem. Viszont csak karácsonyig van ideje, mert amint hazaérek, baszhatja.-
-Mesélj már nekem róla, gondolom, ha annyira szar ember lenne, nem lennél vele.-
-Phoenix nagyszerű ember. A tenyéren hordoz, mindent meg ad, bár ezt sosem kértem tőle. Hihetetlenül kedves és figyelmes, már kétszer megmentette az életemet.-
-Kétszer? Mi a francot csinálsz te a szabadidődben?-
-Hát, eleve úgy találkoztunk, hogy én a tenger fenéken voltam és ő húzott ki, és másodszor... Hát látod itt ezt a sok sok rózsaszín csíkot, ami úgy néz ki, mintha gyökerek nőnének a bőrömen? Belém csapott a villám. Ezek a foltok egészen a jobb lábamig mennek le. Phoenix tálalt rám, állítólag füstöltem... kihívta a mentőket és amíg rendbe nem jöttem, nem hagyta el az oldalamat.-
-Hát ez... tiszta romcsi?-
-Tudom, nehéz feldolgozni.- nevettem.
-Szóóóval beléd baszott egy villám és te attól félsz, hogy a fronton fogsz meghalni? Csajszi, isten olyan szinten fogja a kezedet, hogy az már nem normális.-
-Tisztában vagyok vele, nyugi. De attól még sosem tudod mikor van itt a vég.-
-Ez teljesen igaz. Ám, megérkeztünk.-
Madison berontott a 33-as számú szobába. A szobában volt 4 ágy, ami tökéletesen volt megvetve, egy nagy szekrény, egy kis asztal és két fotel. A szobából nyílt még egy ajtó, ami gondolom a fürdőszobába vezet, vagyis a klotyóra, mert ugye a zuhany közös.
-Van még két szobatársunk?-
-Őhm, már nincs. Meghaltak.-
-Baszki. Részvétem...-
-Itt ez könnyen megesik. Túl kell tenned magad rajta minél hamarabb, máskép szarban vagy.-
-Ez azért elég durva.-
-Az, de mit vársz?-
-Semmi mást, teljesen megértem, de akkor is durva.-
-Hát igen, na de menjünk kajálni mert a végen még nem marad semmi számunkra.-
Fogtuk magunkat és elhagytuk a szobát. Az ebédlőben még több ember lett. Nők és férfiak, felnőttek és tinédzserek. Nagy hangzavar volt, mert minden asztalnál egyszerre dumáltak.
Madison és én kikértük a kajánkat, ami valami... hús féleség volt és valami püré? Franc tudja, de legalább volt hozzá egy nagy piros alma.
-Na most, hova a faszba tette le Aiden a valagát?- kérdezte Madison inkább magától, mint tőlem.
-Hé! Kicsi Harris!- a nevem hallatán megfordultam, időben ahhoz, hogy észre vegyem, ahogy egy alma az arcom felé repül és eltudjam kapni. A kezem gyorsabb volt, mint az agyam, és az almát elkaptam centiméterekre az arcomtól.
-Megvan Aiden.- motyogtam majd visszadobtam az almát, sikeresen eltalálva Aiden-t.
-Au...- motyogta miközben a homlokát masszírozta.
-Tudhatnád már, hogy nem jó ötlet ujjat húzni egy Harris-el.-
-Csak teszteltelek. Hagytam, hogy eltalálj.- védte magát Aiden.
-Persze. Magaddal akarod ezt elhitetni, vagy mindenki mással?-
-Dakota Harris?- szólalt fel egy hang a hátam mögül. Az ebédlő elcsendesült.
Lassan megfordultam és szembe tálaltam magam egy nagyon magas emberrel, de tényleg... Kurva magas. És izmos. Nagyon.
Fekete haja volt az illetőnek, itt-ott pár ősz hajszállal. Körülbelül lehetett 45-50 éves.
Barna szemei engem vizslattak.
-Igen?-
-Harper ezredes vagyok, de négyszemközt hívhatsz Ben-nek. Az apád hagyott nekem is egy levelet, amiben lényegében átadta a helyét neked. Elmagyarázta, vagyis leírta, nekem is, hogy mennyire tehetséges vagy. Én hívattalak ide, mert merem rád bízni ezeknek az embereknek az életét.- mutatott körbe. Az emberek mostanra már megjobban felfigyeltek. -Viszont a bevetés előtt még szeretném látni, mire is vagy képes. Szóval holnap reggel, pontosan 6 órakor, találkozunk. Walsh katona majd megmutatja, hogy hol pontosan.-
-Igen, uram. Értettem.-
-Remek. Ugyan olyan jó ember vagy, mint az apád volt.- az apám hallatán elkapott a sírhatnék. Nagyon hiányzott. Annyira nagyon. -Tudom, hogy félsz és tudom, hogy hiányzik, de mi itt vagyunk neked, Dakota.- a végén egy kis könnycsepp csúszott ki a szememből. Ben következő lépésén viszont úgy néz ki nem csak én lepődtem meg, hanem mindenki más is. Ben előre lépett, közelebb hozzám, majd egy ölelésbe húzott, mire mindenki drámaian elejtette azt, ami éppen a kezében volt. Aztán, hogy én vagyok a dráma királynő...
Miután legyőztem a kis sokkot, amiben voltam, én is köré fontam a kezeimet. Hiszen végre olyan jól esett, hogy valaki, aki ennyire hasonlít apára, mellettem van.
-Olyan vagy, mint apa.- suttogtam Ben-nek, miközben sírtam. Már az első napomon így szét esek mindenki előtt.
-Sosem fogom tudni helyettesíteni apukádat, de számíthatsz rám ugyan annyira, mint amennyire rá is számíthattál.-
-Köszönöm, Ben. Rettenetesen hálás vagyok.-
-Én köszönöm, Dakota.- Ben elhúzódott, majd megköszörülte a torkát. Küldött egy mosolyt felém, megfordult, majd elhagyta a helységet.
-Hát ez, ez hihetetlen.- motyogta Aiden, miközben tovább ette az ebédjét.