WOW: A cég / 2019 ©/

2. Fejezet

   A kávészünet után, visszatértünk a tárgyalóba.
- Őszinte leszek, nekünk nem tetszett egyik reklám lap sem. Nem kérjük a papírokat. Kérem, a megadott lapokat írják alá, a hotelt kifizettük. További szép napot –ment ki a teremből a tulajdonos. A tolmács elkezdte fordítani, amit Krisztián mondott, alá írták a papírokat és Bence elkísérte őket a földszintre.
- Jaj, Lorella, megtennéd, hogy elvinnéd a papírokat a titkárnőhöz, itt van a folyosó végén.
- Persze – mondtam, majd felálltam és kimentem. Jobbra fordultam és a mosdók előtt pár méterrel volt a két titkárnő asztala. Senki nem ült ott így letettem az egyik nő laptopjára a három, négyoldalas papírt.
Visszasétáltam Krisztián ajtajához, kopogtam.
- Szabad – jött belülről a hang. A telefonomat izzadságig szorítottam a kezemben.
- Csak a táskámért és a kabátomért jöttem – jelentettem ki – és a táskámban kezdtem matatni.
- Most hova mész? – kérdezi miközben a kabátomat húztam fel.
- Haza – álltam az ülő ember elé.
- De még nem végeztél a munkával – mondja és feláll a székből, ami neki csapódik a mögötte lévő barna szekrényhez.
- Én nem mondtam, hogy itt fogok dolgozni – megfordultam és kimentem a szobából. Gyors léptekkel szaladtam a lépcsőn, hallottam, hogy valaki a nevemet kiálltja mögülem, de nem érdekelt. Nem tudok itt lenni ebben a közegben, nem érzem jól magam. Ahogy csak tudtam, egy viszlátot köszöntem a nőnek, aki a bejárat előtt ült és kiviharoztam a szakadó esőbe.
- Ó, hogy pont most nem találom az ernyőt! – felhúztam a kapucnim, míg a táskámban kerestem az esernyőt. Felhúztam magam, amiatt, hogy még egy percet sem beszéltünk arról, hogy én mit dolgoznék ott, mihez lennék alkalmas. Nem tud rólam semmit.
Felhúztam az ernyőm, néztem jobbra-balra merre lehetek. Elindultam az egyik irányba, pesten ezen az útvonalon nem hiszem, hogy jártam volna. Elővettem az egyik fontos tárgyat a telefonom és segítségül hívtam a térképet. 

Eltévedtem.

Hangosan koppant a szék a bútornak.
- De még nem végeztél a munkával – jelentettem ki.
- Én nem mondtam, hogy itt fogok dolgozni – ezzel hátat fordított és kiment a szobából becsapva maga mögött az ajtót.
- Ez nagy kihívás lesz, az biztos! – megdörzsöltem a szemem, és az ajtóhoz mentem, még éreztem illatát, de aztán eltűnt. Kinyitottam az ajtót, de más nyoma sem volt a lánynak, aki még két perce itt volt velem egy légtérben.
- Lorella, te merre mész? – hallom Patrikot. Aztán megjelenik a lépcsőn. – Hát ő?
- Hát ő – mondom és visszamegyek az asztal mögé. Kigombolom a zakóm, és jobb kezemmel támasztom a fejem, miközben a gépet nézem.
- Mi történt? – jön be egy lappal a kezében Patrik.
- Én nem tudom, csak annyit mondtam neki hova megy, miközben még a munkája tart.
- Te ezt mondtad neki? – kérdezi. Ez miért ilyen meglepő? Bólintottam. – Szerintem nem dolgozott még ilyen helyen, meg sem kérdezted tőle, hogy itt szeretne dolgozni. Nem is ismered. Persze, hogy elment – ül le.
- De beszélhettem volna vele most is – hajtom le a laptop tetejét.
- Eddig is lett volna rá időd, csak te biztos mást csináltál – igaza van, most az egyszer.
- Ó, sziasztok! – lép be az ajtón a szürke nadrágot viselő, fehér pólóban és vans cipőben Ricsi, a legjobb barátom.
- Szia – köszönök, majd Patrik elé ül.
- Kicsit gondolkozz el – mondja Patrik és kimegy, maga után becsukva az ajtót.
- Min kell gondolkoznod? – kérdezi.
- Hú, nem is tudom hol kezdjem.
- Az elején barátom, az elején – mondja.
- Igazából annyi, hogy hoztam egy lányt az egyetemről. Tudod amúgy is beszéltük, kéne valaki, aki tud legalább még két nyelven és kapóra jött. Aztán, pont egy lány volt, és kicsit neki rondítottam.
- Mit tettél vele? – kérdezi.
- Semmi rosszat – nyelek egyet. – Amúgy nem láttad merre ment? – kérdezem.
- Haver, azt se tudom, hogy néz ki – nevet fel.
- Szoknyában volt, és ha jól emlékszem sötétzöld a kabátja, válltáska. Szőkésbarna hullámos haj.
- Igen szerintem láttam idejövet, bár nem úgy tűnt, mint aki tudta hol van.
- Merre van? – kérdezem.
- A tér fele ment – azonnal telefonáltam, hogy az autómmal álljanak a cég elé.
A lábamat alig érte a lépcső foka. Kimentem az épületből, az eső csak zuhogott.
- Köszönöm – mondtam az egyik alkalmazottnak majd beszálltam. Az autó kerekei csíkot húztak az úton amilyen hirtelen elindultam. A szélvédőn alig láttam ki. Merre lehetsz te lány? Ricsi, ahogy mondta, el is indultam a tér irányába.
Az ablakot leengedtem, hogy jobban lássam az esőcseppektől a járókelőket. Két óra van, még jó, hogy nagy a forgalom. De megpillantom a járdán a lányt.
- Lorella! – kiabáltam, majd dudáltam és félre álltam. A lány rám néz, majd szemet forgatva visszanéz a járdára és tovább indul. Az egyirányú úton lassítva közlekedek, a lány tempójában. Teljesen elázott a kabátja, a kapucnija a fejébe van húzva, valószínűleg a haja is vizes. A harisnyájára felverődött egy kis víz sárral. – Haza viszlek, gyere! – mondom neki újra.
- Nem kell! – biztos nem kiabál, így is alig értem, mit mond.
- De csupa víz vagy, gyere már! – mondom és megállok előtte, a járda mellett ahova felfröcskölődött a víz.
Kiszállok, és elé állok. – Engedd, hogy elvigyelek – az arcára rátapadt néhány kósza hajtincs, ami vizes lett, kezével szorítja, ernyőjét ki ne fordítsa a szél. – Kérlek. Addig itt fogok állni, míg velem nem jössz.
- Akkor sokáig itt kell állnod – mondja és kikerül.
Már majdnem az utca sarkán van, három üzlettel odébb, majd oda szólók neki:
- Még mindig itt vagyok – kitártam karom és leeresztettem azt. Lorella megállt. Hezitált pár percig és visszafordult. Elindult az anyósülés felé és beült a kocsiba.



Át ázva ülünk egymás mellett a kocsiban. Lábamhoz tettem az ernyőm, ami miatt még a cipőm is át fog ázni.
Krisztián beindítja a klímát és rá állítja 26 fokra. Még egy kicsit talán melegem is lett. Rá nézek a mellettem ülő dúsgazdag emberre, akin önelégült vigyor látszódik.
- Csak hogy tudd, azért jöttem veled, hogy ne fázz meg, míg kint álldogálsz az esőben.
- Nagyon rendes vagy – mondja és rám néz. Gyorsan elkapom fejem, és csak az eső halk hangját hallgatom.
A zene elcsendesült, majd át kapcsolja a rádióra. Ismét dugóba kerültünk, egy szót nem szólunk egymáshoz. Még azt sem tudja hol lakom. Igazából mindegy, hogy most mivel töltöm el az időmet, de nem nagyon szeretnék vele egy légtérben lenni.
- Haza kéne mennem, még tanulnom kell – mondom, majd előveszem a telefonom. Laura kétszer hívott, és írt is, anyu is jelzett, hogy merre vagyok. Anyut is meg kéne látogatnom.
- Hol is laksz? – kérdezi.
- Honvéd utca – felelem és visszaüzenek mindenkinek.
- Akkor megyünk is - Laurától elkértem az összes anyagot, amiket vettünk, mindet egy fájlban küldte el, hogy rövid legyen. Az üzenetküldözgetésben csak annyit hallok, hogy dörögni kezd.