WOW: A cég / 2019 ©/

29. Fejezet

- Ez remek hír – kutakodott a barna táskájában az ügyvéd. Rella megbökte a karomat.
- Krisz – hajolt a fülemhez -, beszélnünk kell! – suttogott idegesen. Láttam eddig is, hogy nincsen teljesen jól, miután már a telefonját is elvette az asztalról, falfehérré változott az egész lány.
- Most? – húztam el a fejemet tőle, és felhúzott szemöldökkel néztem.
- Igen! – állt fel, majd kiviharzott az üvegajtón.
- Elnézést, egy perc és jövünk, egy fontos dolgunk van – sétáltam ki. – Ez egy ügyvéd – fogtam meg a karját, kezében a telefonját szorongatta – előtte nem csinálhatsz úgy, mintha semmi nem történne – húztam az irodámba. A fotelnek dőltem, majd a kezeimet a foteltámlának tettem. Rella előttem járkált, fejére tette kezeit.
- Oltári nagy szarban vagyok – jelentette ki és elém állt.
- Mi? Még is micsoda? – értetlenkedtem. Fekete ruhájába törölte kezeit.
- Mikor még Miskolcon voltunk, felhívott a volt főnököm, hogy ha visszamegyek dolgozni, akkor visszamondja a feljelentést. Tegnap oda mentem, ezért akartam ma is elmenni – nem hittem a fülemnek. Még a legjobb barátomnak sem akartam hinni, hogy Rellát látja a boltban.
- Tudom, hogy tegnap ott voltál - sütöttem le a szemem -, de nem akartam hinni senkinek, hogy tényleg te voltál az. Nem hiszem el Rella! – emeltem feljebb a hangom. Miért váltod ki belőlem mindig ezt?
- Krisztián – ejtette ki a nevem mérgesen -, én ezt érted tettem és ezért az egészért – mutatott a kezével. – Nem engedtél volna úgy se vissza, akkor most még is mit vársz? Hogy azt mondjam neki, nem megyek vissza? – mordult rám, megkerült és a fotelbe görnyedt. - Ki tudja mit tett volna még? – hangosan kifújta a levegőt. - Velem ne kiabálj, mert akkor intézd el egyedül a dolgod – felém hajtotta a fejét, majd vissza az asztal felé –, vagy hagyj a fenébe! – combomra csaptam és ellöktem magam a foteltól majd kiviharoztam az irodából. Rella, miért csinálod ezt velem?
Bemegyek a tárgyalóba.
- Elnézést, Rellának dolga van – ültem szembe a fekete hajú, öregedő ügyvédhez.
- Semmi gond – néhány papírt tolt elém és egy tollat. – Ezeket írd alá – a nevemet firkantottam az egyik lapra -, ezek csak a tárgyalást tartalmazzák.
- Köszönjük szépen, remélem minden sikerülni fog. Viszont van egy kis probléma – hajoltam előrébb.
- Még is mi? – húzta fel jobb szemöldökét.
- Rellát felhívta a régi főnöke, hogy menjen vissza dolgozni, és a feljelentést eltörli – mondtam.
- Nem ebbe sajnos nem mehetünk bele. Tartsd távol ettől a lányt, amúgy akartam mondani, nagyon kis helyesek vagytok együtt – még én is beleborzongtam, abba, amit az előbb mondott a negyvenes férfi.
- Igazából – igazítottam meg ingem -, mi nem vagyunk együtt.
- Jaj, akkor ne haragudj – összepakolta iratait és kisétált az üvegajtón. Bár lennék vele!
Az irodámba belépve a lány hűlt helyét láttam, néhol még a nőies parfümjét is éreztem.
Az ablakomhoz sétáltam, de a lány nem ült az asztalánál, viszont még itt lehetett, mert a táskája és a kabátja is az asztalnál volt. Kiléptem az ajtón és a titkárnőmhöz mentem. Felkontyolt haja ismét nagyon feszesen díszelgett feje búbján.
- Kérem, Rovszky Lorellát hívassa az irodámba – visszafordulva mentem az irodámba. Leültem és, amit - pár órával ezelőtt -, hozott Ricsi, át néztem az összes anyagot. Kopogás nélkül rontott be egy telefonnal a titkárnőm. Nagy szemekkel meredtem rá.
- Nem jön fel, azt mondta – az állam leesett, hogy ezt az egyik jól teljesítő alkalmazottamnak kellett hallania. Nekem senki nem mond nemet, főleg, ha a munkáról van szó!
- Rendben – csuktam vissza a mappa tetejét -, majd elintézem, köszönöm – felálltam és kiviharoztam az irodából. A kelleténél hangosabban csuktam be magam után az ajtót, lesétáltam az emeletről és Rella asztalához mentem. A dolgozó hölgyek figyelmében lépkedtem az asztalhoz, Rella felkapta a tekintetét és szem forgatva visszapillantott a laptopjára. Az asztalára tettem a kezeimet, így megfogtam a teljes súlyom.
- Miért nem jössz fel, ha hívatlak? – kérdeztem.
- Nem akarok veled beszélni – pötyögött be pár szót a gépbe.
- Pedig muszáj lesz – mondtam higgadtan és eltoltam magam az asztaltól. – Szóval gyere. Most! – parancsoltam rá.
- Nem értem, mit nem értesz azon, hogy nem akarok veled beszélni – hangosodott a hangja majd felállt.
- Én pedig szeretnék – mutattam rá. – Így hát feljössz szépen – körbe néztem. Akik Rellához közelebb ülnek meredten pislogtak ránk, majd a munkájukat végezték miután látták, hogy feléjük pillantottam. – De, ha kell itt is lerendezhetjük! – mutattam körbe ujjammal.
- Jó – ült vissza a székbe, karba font kézzel. – Na – tárta szét kezeit -, hallgatlak – halkult el a hangja.
- Miért nem mondtad, hova készülsz? – kérdeztem.
- Úgy sem engedtél volna el - válaszolta.
- Nem tudhatod – kezemet csípőmre tettem.
- Kérlek, hagyjuk ezt az egészet. Visszamegyek dolgozni, és nem lesz senkinek semmi baja ebből az egészből – nem hittem a fülemnek. Miért mondja ezt.
- Rella, már alá írtam a papírokat, mondj fel ismét. Elintézem, elintéztem. Higgyél nekem.
- Én hiszek neked, de nem akarok ennél nagyobb bajt okozni – láttam, hogy a szeme könnybe lábadt. – Nem akarok magamnak sem, és neked sem. Már így is sokkal tartozom neked – jelenti ki. Szólásra nyitom szám, de ő megállít a beszédben. – Így is lelkiismeret furdalásom van, hogy ezt is én hoztam a nyakadba.
- Rella – mentem közelebb hozzá. Kezét megfogva állt fel. Arcát kezembe fogva figyeltem könnyes szemét. – Nem te okoztad ezeket – mondtam, és kitűrtem az egyik hajtincset az arcából.
- Nem tudom még is mit kéne tennem – arcát kibújtatta a kezemből és megölelt. Hátára tettem kezeim, és éreztem, ahogy könnyei áztatták az ingemet. Hátát simogatva bújtam a hajához.
- Semmit, semmit nem kell – suttogtam. – Menjünk haza.

Csendben ültem az autóban, néha megejtettem egy könnyet, de Krisztián végig fogta a kezemet. Arra lettem figyelmes, hogy nem az én utcám felé megyünk, hanem másfelé. Hanyagoltam a kérdést merre visz, hiszen most nem érdekelt. Csak pihenni szerettem volna, vagy legalább is az elmémet összeszedni. A gondolataimmal játszottam. Mit kezdjek? Vajon mit fog velem tenni a volt főnököm? Biztos, hogy ők nyerik meg a pert. Jobb ügyvédjük van, mint nekünk, ez fix.
- Min gondolkozol? – riadtan a mellettem ülőre nézek.
- Fogalmam sincs, mi lesz így? – rám pillant, majd vissza a havas útra. – Ők fogják nyerni ezt a pert, mit fogsz akkor csinálni, mi lesz veled? – kérdezem, de ez a kérdés jobban hangzott volna, ha magamnak teszem fel.
- Nem lesz semmi, minden rendben lesz. Dehogy nyerik ők! – csapott a kormányra és már el is tűnt ezzel a keze az enyém közül. Féltem. – Megjöttünk – nyílt a kapu és beállt a fehér csodával. A szakadó hóesésbe szálltam ki, és néhány percre elfelejtettem mindent. A gyermekkorom jutott eszembe, hogy mennyi mindent csináltam mikor hó volt.
- Megfázol – húzta rajtam össze a kabátot, majd a vállamnál karolt át és beléptünk a meleg helyiségbe.
A lakása ugyanolyan tiszta és szép, mint mikor először jártam itt. A hálószobája ajtaja nyitva állt. Milyen kényelmes az az ágy. Hány nő feküdhetett már benne?
- Gyere – a bakancsomat levéve, kabátomat felakasztva léptem be a nappaliban, ahol még ő feküdt a buli után. A fotel mellé dobva a táskámat leültem a kényelmesnek tűnő szivarfa színű kanapéra. A hátam mögött lévő párnákat igazgatom, egyik lábamat felhúzom és a magam alá teszem.
- Kérsz valamit? Rendeljek vacsorát? – kérdezte a férfi, aki két pohárral és egy vodkával jött a konyhából.
- Nem kérek semmit, köszönöm – nyújtotta át az egyik poharat, amiben lassan már nem levegő volt.
- Akkor igyunk – mondta és összekoccintotta a két poharat. Belekortyoltam a keserű italba, mire egy fintort vágtam, ő pedig felkacagott mellettem.
- Bocs, de ez így nagyon erős – mutatom a maradék italt a pohárban.
- Muszáj szoknia szervezetednek – mondta és légtelenítette a poharát. Felkelt mellőlem és a konyhába ment. Egy narancs üdítővel a kezében tért vissza, majd öntött a poharamba.
- Köszönöm – kortyoltam bele. – Te inkább ne keverj piát – nevettem fel.
- Csak azért mondod ezt, mert annyira finom – mosolyodik el. – Igazából nagyon is jól keverem a piákat, csak ebben túl sok volt a vodka – húzta el az utolsó szót.
- Igen-igen csak azért – gúnyolódtam. Megittam a pohár tartalmát, és a testem minden porcikája érezte az alkoholt, pedig nem sokat ittam. Mire visszahajoltam, mindvégig éreztem, hogy Krisztián figyel engem. – Most mi az? – a következő pohár tartalmát is elfogyasztotta és a fehér dohányzóasztalra tette az üres poharat. Kezét a nyakamhoz tette.
- Olyan gyönyörű vagy – simította meg az arcom hüvelykujjával. Elpirultam a kedves szótól, majd a kanapét bámultam. – Nagyon aranyos vagy, mikor elpirulsz – már paradicsom vörössé változott az arcom, a szívem szinte kiugrott. A számhoz közeledett, majd először egy lágy csókot hintett rá. Kezeimmel a nyakát fogtam körbe, majd az alsó kisebb hajszálaival kezdtem játszani. Ismét megcsókolt, ezt vadabbul tette, mint az előző puszit. Nyelvével utat tört az ajkaim között, én pedig engedtem neki. Nyelvünk szenvedélyes táncba kezdett. Hajába túrtam, néhol meghúztam neki pár tincsét. Borostás arca csiklandozta az enyémet. Kicsit hátra hajtott, viszont jobb kezével derekamat tartotta másik kezével pedig az arcomat fogta. Bal kezemet vállára tettem, végig simítottam izmos karján. Beleharaptam alsó ajkába, miután egy férfias nyögés jött ki belőle. Egy újabb ízt véltem felfedezni, ami nem más volt, mint a vér. Két kezemet mellkasára tettem és kicsit eltoltam magamtól. Perverz vigyorral nézett rám, én pedig sajnálkozva néztem rá.
Felé hajoltam és az alsó ajkát elhúztam egy kicsit, ahol láttam a vérét.
- Ezt nem akartam – hajtottam le a fejem.
- Legalább mindenki tudja, hogy a tiéd vagyok – a vodkásüvegért nyúlt és öntött mindkettőnk poharába, az enyémbe egy kis narancsot is tett. – Ezzel majd leöblítem – meglepődtem, hogy egy csókot hintett a számra, majd lehúzta a pohár tartalmát.