WOW: A cég / 2019 ©/

5. Fejezet

  - Hölgyem! – mondom a barna hajú szemüvegesnek – Akkor miben is állapodunk meg? – kérdezem és oda megyek az ülő nőhöz. Kezemet álla alá teszem, megemelem fejét.
- Kérem – lök el magától, majd a fekete nyakkendőmet megfogva a székbe parancsol -, oldjuk meg akkor másképp – felül az asztalra -, mondjuk, ma este, meg tudnánk beszélni. Igaz? – vonja fel az egyik szemöldökét, mire az ajtón kopognak. Megszólalásom nélkül benyitnak.
- Hoztam az anyagot, Pat – Lorella dermedten állt az ajtó mellett. A szívem egyre gyorsabban kezdett pumpálni. – bocsánat nem tudtam – sütötte le a szemét –, majd később visszajövök – a lány ezzel a sebességgel megfordult és halkan becsukta az ajtót.
- Magánál nem szokás megvárni, míg szólnak, hogy bejöhetnek? – kérdezi az előttem lévő nő.
- Új alkalmazott – mondom.
- Tehát, este egy vacsoránál, ha rá ér, akkor megbeszélhetnénk mennyi összeg is az amennyi kell. Felállok, és a füléhez hajolok.
- Bocsánat, a ma este nem lesz jó – súgom a fülébe. A nő azonnal lepattan az asztalomról, a fotelből kiszedi a kabátját és a táskáját majd kiviharzik az irodából. Fejemet fogva nézek körbe, és a jobb oldalamon lévő nagy ablakhoz megyek. Vajon megbántottam? Visszaülök az asztalhoz, kezembe veszem a telefont és felhívom Ricsit.
- Mondjad tesó – szól bele a telefonba.
- Hú, nagy bajt csináltam – nyeltem egyet -, a cégnek is és az én lelkemnek is – mondom és még én sem hittem el az utolsó három szót.
- Mi van? Lelkednek? Miért? – kérdezget. Fejemet jobb kezembe temetem.
- Beszéljük meg este, gyere át – mondom és leteszem a telefont.
A gépen adminisztráltam egyet, végig görgettem az emailjeim. Felkelek, telefonom zsebembe teszem, és megnézem, mi történik az épületben.
- Szólj, hogy álljanak elő a kocsimmal – mondom a titkárnőmnek. Benyitok a két mellettem lévő irodába. Se Patrik, se Bence. A földszintre érve, elköszöntem a recepcióstól, majd előre megyek az autókhoz. Ha a szemem nem csal – akkor jól látom, hogy Lorella ül épp Bence mellett az autóban. Áh, ez biztos nem ő. Nyugtatom magam a gondolattal, és beülök az autómba, és elhajtok innen.

- Nos, merre is megyünk? – kérdezem.
- Hát, van egy hely ahova mindig járunk kávézgatni az iroda tagjaival szerintem teljesen jó lesz erre az alkalomra is – mondja és szemét az útra szegezi. – Dolgoztál már hasonló cégnél? – kérdezi.
- Öm, nem. Egy telefonos boltban dolgoztam eddig, de nem voltam megelégedve a munkámmal. Csak a pénz miatt dolgoztam – mondom neki őszintén a szavakat.
- Ó, és mi nem tetszett benne?
- Igazából a főnököt nem szerettem, na meg a fiát – válaszolok. Közben az autó lassul és beáll egy üres helyre. Kintről a kávézó nagyon is észrevehető. A nagy ablakain kávés vagy sütis matricák díszelegnek. Kiszállunk az autóból, majd a kávézó fele veszem az irányt.
- Dél lesz lassan – állapítja meg karórájáról az időt – nem szeretnénk el menni, ebédelni? – kérdezi meg Bence és a pizzázó felé mutat.
- Nem is tudom – nagyra nyílt szemekkel néz rám a kreol bőrű, öltönyös fickót előttem. – Jó legyen! – adom be derekam és elindulunk.
A pizzázó a kávézóval szemben van, át mentünk az úton és benyitottunk. Köszöntünk az ott dolgozóknak, és leültünk az egyik asztalhoz.
- Sziasztok – jött a pincérlány, aki letette elénk az étlapot.
- Köszönjük – mondom és kinyitom az előttem lévő könyvecskét.
- Nem is tudom mit kéne ennem – szólal fel Bence aki a zakóját gombolja ki.
- Én sem tudom – válogatok a tészták közül, majd a spagettit választom és leteszem magam elé az étlapot.
- Mit kérsz?
- Spagetti. Te mit ebédelsz? – kérdezem.
- Szerintem egy pizzát fogok enni – jelzett a pincérnek, aki azonnal jött is.
- Tudtatok választani? – kérdezi, mire bólintunk.
- Egy spagetti lesz és egy kukoricás pizza.
- Üdítőt? – kérdezi.
- Nekem egy őszi barack – mondom.
- Akkor két őszit kérünk – mondja a fiú és elmegy a pincérnő. Bence telefonja, ami az asztalon van, hirtelen megszólal. Rá pillant és feláll. – Bocsánat ezt felveszem – bólintok egyet, mire ő arrébb megy és beszélni kezd. A hely nagyon otthonias. Sötétbarna faburkolat, bordó fal, ezek a színek igazán ősziesek. Az asztalokon vörös terítő fehér tányérokkal, ezüstözött étkészlettel. Mi a falnál ülünk, én az ablakra látok, Bence pedig a mosdókra, ami pár lépéssel mögöttem van.
Bence visszaül az asztalhoz, én belekortyolok a – már kiöntött – üdítőbe. Úgy érzem magam, mintha egy puccos pasival ebédelnék. Barna – már fekete haja – oldalra fésülve, fehér fogak, barna bőr, mintha nem is lenne igazi.
- Nos, Krisztiánnal beszéltem. Megkérdezte hol vagy – mondja, én pedig elfordítom a fejem a téglából kirakott pult felé. Hallani sem akarom a hétvégén az ő nevét. – Mondtam neki velem vagy – kezeimet kitártam, nem tudtam erre mit mondani. – De szerintem féltékeny lett.
- Még is mire? – kérdezem és kuncogok egyet.
- Mert mondta, hogy nem érti miért vagy velem és – nem tudta befejezni a mondandóját, mert meghozták az ebédünket.
- Jó étvágyat! – szólalt meg a szőkés hajú nő.
- Köszönjük – mondtam. Belekóstoltam az ételbe, ami nagyon finom volt. Imádom a tésztát, és végre egy étterem ahol sok sajtot reszelnek az ételre. Vártam, hogy mikor fejezi be mondandóját Bence, de nem tette. Talán jobb is.
- Ízlik? – kérdezi, mire én csak bólintani tudtam és megtöröltem a szám.
- Igen, nagyon finom – mondom. A kanál segítségével csavarom fel a hosszú tésztát a villára, majd megeszem, ami rajta marad. Bence a pizzát kockára vágja, és úgy eszik belőle.
- Kérsz? – bökte a villát az előtte lévő ételbe.
- Nem, köszönöm – mosolyodok el -, és te, kérsz? – kérdezem meg én is illedelmesen.
- Nem – mosolyra húzza száját.

- Mondjad – szól a telefonba kicsit ingerülten Bence.
- Hol vagytok? - kérdezem miközben jobb kezemmel tekerem a kormányt.
- Eljöttem ebédelni. Miért?
- Hol vagy, elmegyek én is – halkítom le a zenét.
- Az igazság az, hogy nem Patrikkal vagyok – megköszörüli a torkát – Lorellával vagyok.
- Ó, értem, és a drága testvéred merre található meg? – állok meg a piros lámpánál.
- Nem tudom Krisz, hívd fel – és letette a telefont.
- Mi a szar? – kérdezem hangosan magamtól. – Ő meg Lorella? – a zenét visszatekerem, hogy lenyugtasson egy kicsit. Ricsit biztos a stúdióban megtalálom, így arra felé veszem az irányt. Az agyam csak azon kattog, hogy ők mit is csinálhatnak. Akkor még is Lorella ült az autóban. Vajon bejön neki Bence? Miért mentek ebédelni?
Amennyit agyaltam, már egy parkolóban voltam. Kiszálltam bezártam az autót és az automatához mentem, ahol kaptam egy jegyet, hogy parkolhassak. Be megyek a magas, már kívülről omladozó tömbbe, végül a nőhöz megyek, aki a pultban áll. Vörös vállig érő haja van, barna szeme engem követ míg oda nem érek.
- Jó napot! Kovács Richárd itt van? – kérdezem a pultra támaszkodva.
- Jó napot, igen az irodájában – bólintok a nőnek, és a lépcső mellett elhaladok a lift felé. Pár másodperc várakozás után leér, a lift majd fel megyek vele az emeletig.
Bekopogok a legjobb barátomhoz ahová be is nyitok. Akárcsak Rella hozzám. Ricsi barna haja, mint mindig felfelé és balra fésült, zöld szeme egy pillantást vetett rám majd ismét a gépét bújta. Fehér felsőben és kék nadrágban ült a székben. A púder színű szoba és a sok kép a falon, elárulják, hogy egy fényképészhez jöttem.
- Szia – mondja – egy pillanat és végzek. Nem úgy volt, hogy este találkozunk? – mondja, míg én leülök a fotelba.
- De, csak már most készen vagyok – kigombolom a zakóm és az ingem felső két gombját is.
- Na, és mi is történt veled? – kérdezi, miközben felpillant a laptopjáról.
- Tesó, valami van velem – lehajtja a gép tetejét és nagy szemekkel néz rám. – Emlékszel arra a lányra, akit mondtam már neked? – felvont szemöldökkel néz rám.
- Amikor nem tudtad, hogy merre van? – kérdezi.
- Pontosan, na róla kell, hogy meséljek.