WOW: A cég / 2019 ©/

33. Fejezet

Fekete testhez simuló hosszujjú ruhában ült mellettem szótlanul. Lábai kecsesen lazán, egymáson, fekete magas egybe talpú csizmában, kezeit combjára tette. Hullámos haja látszik az arcából, hiszen kifelé néz az ablakon.
Sötétkék nyakkendőmön simítok végig, izzadt kezemmel fogom a kormányt.
A hóesésben próbálok egy legközelebbi helyet keresni a bejárathoz, majd leparkolok. Rella szótlanul kiszáll az autóból, amit le is állítok, és rögtön utána eredek. Mellé siettem. Ő a kabátját gombolta, én pedig a zakómat.
- Jó reggelt! – köszönt minket a – már a lépcsőn álló – ügyvédünk.
- Önnek is – hallom Rella hangját ma már másodszorra.
- Jó reggelt – fogok vele kezet.
- Nem kell izgulni – megyünk tovább -, minden rendben lesz – nézett Rellára, akin nem látszott, hogy izgul.
- Minden oké? – nyúltam vállához, amit végig követett a szemével.
- Szerintem menjünk beljebb – jelenti ki az ügyvéd.
- Igen, az jobb lenne – mondta Rella, aki előttem ment be. Egyszerűen nem bírom ki, hogy most ne érjek hozzá! Az épület sárga falait, körbeszegélyezték barna lécekkel.
- Üljetek le – vette fel végre a tegezést. Rella leült, kigombolta szürke kabátját, ujjai néhol megremegtek. A bíróság ajtaja kivágódott és belépett, egy köpcös, kopaszodó, alacsony figura. Rellára néztem, aki szinte fal fehér lett.
- Aranyom, nem tudtam, hogy itt leszel – ment Rella felé -, azt hittem visszajössz hozzánk – Rella szótlanul ült és szemrebbenés nélkül figyelte az öregedő embert.
- Ugye, maga nem hitte, hogy csak úgy visszamegy? – álltam Rella elé.
- Uraim – jött egy kék ruhás rendőr, aki az öregembert arrébb vitte, és leültette.
- Nem, nem akarok itt lenni – rázta össze fejét a lány. Leguggoltam elé.
- Minden rendben lesz, higgy nekem! – fogtam kezeim közé arcát.
- Nem akarok bemenni oda – mutatott a nyitva lévő ajtó irányába.
- Tudom, én sem szeretnék oda bemenni, viszont muszáj lesz – Rellán látszott, hogy most sírni tudna. A szívem fájt, hogy láttam, ahogyan nyeli a könnyeit.
A nyitott ajtó felől érkezett a szó, hogy be kell mennünk, el kell foglalnunk a helyünket.
A szintén sárga falú, barna burkolatú és bútorú tárgyalóba mentünk. Leültünk az asztalhoz, elfoglaltuk a helyünket, majd belekezdtünk az egészbe.

- Szia Laura, ha azt kérdeznéd, igen sikerült ez az egész tárgyalás – Laura nem szólt a telefonba, csak a szipogást lehetett hallani. – Laura? Minden oké? – kérdeztem. Felpillantottam az előttem álló, felhúzott szemöldökű emberre.
- Rella, Laci bá' meghalt – a lélegzetem megfagyott, a torkomban gombóc volt.
- Mi? – csuklott a hangom.
- Meghalt, rákos volt – sírt a telefonba.
- Laura, kérlek, ne sírj – gördült le a könny a szememből, amit azonnal letöröltem.
- De Rella – vette a nagy levegőket.
- Laura, légy szíves nyugodj meg. Minden rendben lesz! Könnyebb volt így neki, legalább nem szenved – erősítettem magamat is.
- És ki lesz az, aki az egyetemen végig visz minket? Hm? – kérdezgette, miközben orrát fújta. A távolba néztem, de a ködtől semmit nem láttam. Krisztián pár lépcsőfokot lejjebb ment, de aztán megfordult és felém pillantott.
- Laura – mondtam ismét a nevét. – Nagyon sajnálom – én is nagyon szerettem, Laci bá'-ra mindig minden esetben számíthattunk.
- Most szerintem alszok egyet – szipogta és letette a telefont.
- Ez most már tényleg nem semmi – ballagtam a lépcsőkön lefelé. Arcomban volt a hajam, így pár könnyet elejtettem.
- Rella – fordított maga felé Krisztián, aki döbbenten nézte, ahogyan sírok előtte.
- Vigyél haza – törölgettem szemeim.
- Gyere – húzott magához és nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim, már csak zokogtam.
Az autóban ülve, csak bámultam ki a szélvédőn. A meleg levegő jött rám, kigomboltam a kabátom. Még mindig a parkolóban állunk és még mindig engem néz a férfi.
- Ő volt az egyetlen pozitív ember, akivel találkoztam az egyetemen - csúszott le a forró, sós könnycsepp arcomon.
- Mi történt? - kérdezte meg.
- Laci bá', az egyik tanárom - vettem nagy levegőt -, rákos volt - néztem le kezemre.
- Sajnálom - fogta meg kezével enyémet és az ölébe tette bal kezem. Jó volt mellette lenni most. Annak ellenére, hogy legszívesebben egy szót sem szólnék hozzá, és még fel is mondanék. Elindultunk, nem kérdeztem merre megyünk, nem szóltam egy szót sem. A váltóra tette a kezét, majd rögtön visszatért a kezemhez. A lelkemnek jól esett ez a támogatás.
A szélvédőn hangosan kopogott az ónos eső, ami miatt a lapát is másodpercenként mozgott. Az utat alig lehetett látni. Az idő még a lelket is elmossa.
Krisztián időközben lelassít és meg nyom egy gombot a kulcs csomóján. Kinézve láttam, hogy hozzá jöttünk. Elmélázva a gondolattal, nem vagyunk együtt, semmim nincs itt és jól esne egy forró zuhany, és egyedüllét. De talán, jobban járok, ha most velem van.
Ki szállunk és befutunk az épületbe.
Magamhoz szorítottam a táskám, felsétáltunk a fehér, járólapos lépcsőn. Meg álltunk az ajtónál, Krisztián előre engedett. Kiléptem a magas cipőmből, ami a végére már nyomta a lábujjam. Fekete harisnyámat feljebb húztam combomnál.
- Menj csak a nappaliba - akasztotta fel a kulcsát. - Kérsz valamit? Nem kell egy felső, zuhanyozol? - mintha hallotta volna a gondolataim.
- Egy pólót elfogadnék - bement a szobájába és egy sima fehér pólót hozott ki.
- A fürdő itt van - mutatott a szobája felé - meg találod igazából - tárta ki a karját.
- Köszönöm - álltam fel és ki vettem a kezéből a bő pólót. Magam után becsuktam a fehér ajtót és egy hatalmas tükörrel álltam szemben. Márvány pultos mosdó kagyló, WC és egy nagy üveges zuhanyzó. Lecseréltem azonnal a ruháim, felvettem a pólót, ami a combom közepéig ért. Félve léptem ki a folyosóra.
Mezítlábasan jelentem meg a férfi előtt, aki kigombolta az ingjét és a nadrágjából is ki vette a szíjat, ami mellette hevert. Nadrágja kigombolva, cipzárja is lent volt, karjait a párnára tette.
- Tudnál adni egy nadrágot? - kérdeztem és az arcomra szökött a pír.
- Édes - nézett végig rajtam, de a póló aljánál megakadt a tekintete -, láttalak már így is - húzta fel szemöldökét -, úgy is. Szóval ne érezd magad kellemetlenül - lábaimat nézem. De megjelennek előtte a férfi lábai is. Állam alá nyúlt. - Kérlek - bólintani tudtam és leültem a kanapéra. A tévé be volt kapcsolva, észre sem vettem eddig, hogy ment valamilyen csatorna. Le volt halkítva. Az adást nem tudtam hova tenni, mert pár percet láttam csak belőle, utána reklámot néztem.
Krisztián fekete melegítőben és felsőben tért vissza. Nadrágját felhúzta, így izmos vádliját megmutatta. Mellém ült. Halkan ültünk egymás mellett.
Az eső hangját lehetett hallani.
- Szeretlek Rella - felé fordultam, nem tudtam mit tegyek most. Még csak azt sem, hogy mit mondjak. Visszatért a gombóc a torkomba. Krisztián felém közeledett, ajkunk már-már összeért. Csókja tele volt érzelmekkel, nem tudtam semmit sem kivenni belőle. Talán a vágy volt a több. Kezei arcomon, nekem pedig vándorolni kezdett a pólójánál. Elváltunk. Homlokomat az övéhez döntöttem. - Én is - a könnyeimmel együtt mondtam ki a mondatot. Krisztián magához húzott és meg ölelt. Jól esett minden érintése.