WOW: A cég / 2019 ©/

1. Fejezet

  Egy nagy üveges épülethez értünk, az utca táblákat nem is vettem figyelembe. A Vörösmarty utcában lehetünk, vagy hasonlóhoz.
- Meg is érkeztünk – mélygarázshoz álltunk, az autók úgy álltak, mintha mindenkinek meg lenne a saját helye. Szinte egy hely sem maradt ki. Kiszálltam. Itt is elég hűvös volt. – Gyere mutatom merre kell menni – elmentünk egy lifthez, majd felmentünk az emeletre.
- Jó napot uram! – egy szőke nő ült az előtérben, mögötte virágok, mindenhol üvegfalak, irodák. Krisztián intett a nőnek majd meg is kerültük.
– Itt lent dolgoznak azok, akik a csomagoló anyagokat szerkesztik, általában úton szoktak lenni és itt mindig nagy a nyüzsgés, hívhatnánk őket szállítóknak, hiszen elviszik, a boltokba az anyagot vagy csak elküldetik. A második szinten dolgoznak azok, akik a webshopokat vezetik, a harmadik szinten vagyok én, pár titkárnő és a vezetők. Minden szinten van egy-egy tárgyaló terem. Általában mindenki öt napot dolgozik a héten. Ha kérdésed van, nyugodtan kérdezz.
Egyszerre nem, hogy sok, de megjegyezni is az volt. Nagyon érdekesek itt az emberek, a férfiak öltönyben, a nők csinos ruhában, magassarkúban dolgoznak. Ez nem egy megszokott áruház. 
- Nekem sietnem kell az irodába, ha gondolod utánam jöhetsz – ajánlotta fel. Még szép, senkit nem ismerek, téged se. 
- Rendben, gyere – az 190 centijével, és a hosszú lábaival már a harmadik lépcsőt járta mikor én még az elsőn voltam. Kicsit sem illek ide, de egynek elmegy, és még a telefonos boltban is felmondhatok, úgy sem tetszett az a környezet. Az emeleten egy folyosón sétáltam, minden ajtó mellett volt egy dísznövény. Itt már nem voltak üvegesek a falak, csak ott ahol a tárgyalóterem volt kiírva. Itt tényleg a „nagyfejesek" voltak.
- Jó napot! – köszönt rám egy sötét kék öltönyös fickó.
- Jó napot! – köszöntem vissza. Az egyik ajtó előtt volt egy kisebb tér ahol egy nappalit rendeztek be, kanapé és fotelek voltak kitéve, kávés géppel. Megálltam levenni a télikabátot.
- Szia, segíthetek valamiben? – ismét az a férfi állt előttem, aki az előbb elment előttem és köszönt. Bár, már nem kék öltönyben volt, hanem egy fekete farmerben és fehér ingben, nyakkendő nélkül. Zavarodottan állok előtte.
- Szia tesó! – jön Krisztián aki megmenti az életem, hogy ne égjek be azzal a szlogennel, hogy az előbb sétáltál el előttem.
- Krisz, csá, lemaradtál a megbeszélésről. Új csomagolás van – támaszkodik a kanapéhoz.
- Igen, tudom. Nem gáz. Hadd mutassam be Rovszky Lorellát – teszi kezét a hátamra.
- Üdvözöllek nálunk, Varga Patrik.
- Szia – fogok vele kezet.
- Mit fogsz itt nálunk csinálni? – kérdezi. Egy nagyot sóhajtok.
- Még én sem tudom – nézek Krisztiánra.
- Jó állás! – nevet fel.
- Beszéltük a Lacit, hiszen tudod, és így alakult – mondta. Nem tudom, ezt jónak szánta-e, vagy nem szeretne különösebben itt látni.
- Igen, jól van, el kell érnünk a spanyolokat szóval hajrá kis csaj – kacsint rám, ellöki magát a krémszínű kanapétól és elmegy.
- Addig bent leszel nálam – bevezet az irodájába. Barnás falak, barna polcok, sok irat. Hosszú asztal egy gurulós fekete bőr szék. Leülök a kényelmesnek tűnő fehér bőrszékekbe, ami az asztala előtt van. Egy laptop és több papír kupac áll az asztalán. – Ha kell valami szólj, de tényleg. Mindig ilyen csendes vagy? – kérdezi.
- Általában – mondom. Krisztián feláll az asztalától. Elveszi a kabátom amit úgy szorítottam eddig a kezemben, hogy be is izzadt a tenyerem. Fel akasztotta a fogasra a kabátot és az öltöny kabátját. Visszaült a helyére.
- Kérsz kávét? – emeli fel a laptop tetejét.
- Köszönöm, nem kérek. A mosdót merre találom? – kérdezem.
- Ki mész és jobbra egyenesen és ott megtalálod – felállok, felkapom a táskám és szinte kiviharzok a szobából.
Alig vártam, hogy felhívhassam Laurát.
- Szia, na hát mi van veled?
- Én ezt már most nem bírom! – jelentettem ki.
- Miért suttogsz? – kérdezi.
- Eljöttem mosdóba – bezártam magamra az ajtót, és leültem a WC tetejére.
- Jézusom – nevet -, na de mond most hol vagy? Miért nem jöttél vissza? ű
- Annyi az egész, hogy állást ajánlottak, spanyolra, webshopra és reklámokra. Legalább is azt hiszem, a mai nap annyi információt kaptam, hogy megjegyezni is nehéz volt. Aztán eljöttünk a pasival a cégéhez. Nagyon elitek vannak itt szóval, hova kerültem.
- Anyám, milyen pasival? Meg milyen céghez? – hallottam valakit bejönni a WC-be. Letettem a telefont.
Lehúztam a WC-t, és kimentem. 

A konferencia nem sokára kezdődik, az órát nézve, így Krisztiánnal át vonultunk a terembe, ahol már kellőképpen fel volt minden készítve. Ez a terem nagyon nagy, fehér hosszú asztal, köré székek vannak téve, egy nagyobb kivetítős tábla, és egy kicsi amire lehet filccel írni. Néhány papír és mappa tömb van az asztalon, poharak és vizes kancsó.
- Izgulok – hangosan gondolkodtam, és ismét bejön Patrik, aki megint át öltözött.
- Cső haver – kicsit a hangja is megváltozott az idők alatt. Kezet fogott Krisztiánnal.
- Bence, ő itt Lorella – Bence a neve? – Lorella, ő itt Patrik ikertestvére.
- Ó, szia – köszönök neki, és belép Patrik. Itt már mindent értettem.
- A tárgyalás általában úgy zajlik, hogy akik jönnek mutatnak valami újat. Most először a reklámanyagokról fogunk beszélni – kezd magyarázni nekem Krisztián -, aztán ha nekünk ez tetszik, akkor természetesen megvesszük, és alkalmazni fogjuk, de ha nem, akkor bukják a pénzt, és még fizetnek is nekünk. Természetesen nem nagy pénzt, de azért kapunk a zsebünkbe – a kisebb-nagyobb beszélgetések után három, öltönyös férfi lép be az üvegajtón. Kicsit nyikorogva csúszik vissza az ajtó a helyére.
- Hola! – lép be a spanyol, aki szemmel láthatóan a vezető lehet, borostás arc, fekete haja kicsit hosszabb a megszokottnál, ami hátra van zselézve, tömör szemöldök, szinte már fekete szem. – Pablo Raggento – mutatkozik be, és mindenkivel kezet fog, közöttük velem is. Erősseb szorítása van, kezét vállamra teszi – jesszus!
- Hola, Marton Sargiale – mutatkozik be a második, spanyol barna hajú, húszas éveiben járó, fiatal gyerek arcú srác is.
- Örvendek, Szabó Márk vagyok, én leszek a tolmács.
- Üdvözöljük, nem tudtuk, hogy érkezik tolmács is – mondja Krisztián -, üljenek le és kezdhetjük is.
A tolmács azonnal munkához is látott, amint Krisztián elmondta, hogy leüljenek, ő már mondta is a spanyol uraknak. Különös volt, így egy élő és egy rendes tárgyaláson lenni.
Én is helyet foglaltam Patrik mellett a fehér gurulós székben. Mindenki Krisztiánt figyelte.
- Tehát, bele is kezdenék. Nagy Krisztián vagyok, a cég tulajdonosa. A jobb oldalamon – mutatott ránk -, a cég másik két vezetője, Varga Bence és Dávid és az új alkalmazott Rovszky Lorella – Márk mindent elkezdett a spanyoloknak mondani. Kik vagyunk és mi a szakterületünk. – Azért is vagyunk itt, hogy megnézzük, milyen új reklámot kapunk a piacról. Szeretnénk megnézni, hiszen több országból is dolgozunk cégekkel, és szeretnénk ezt is minősíteni. Át is adom a helyet – miközben Krisztián beszélt, addig Marton készítette is a kivetítőhöz az anyagot, a tolmács felállt és ismét magyarázni kezdett, miért is vagyunk itt.
A spanyol elkezdett beszelni a kivetített anyagról. A képen nem más, mint egy bikini reklám volt, beszélt arról, miért gondolta, hogy a bikinit tegyük nagyobb képre, és mellé milyen betűtípus passzolna, na meg a betűk méretéről volt a szó. Aztán egy másik képet is kaptunk, amin egy nő volt az adott ruhában, amit rá adtak, egy fekete vágott ujjú felső, es egy bő fekete nadrág. Ki az, aki ilyen nadrágot felhúz? A nyolcvanas években vagyunk?
A tolmács nagyokat nyelt, miközben a számokról volt szó, mintha nem értené, mit mondanak. A spanyol a gépből kihúzta a Pendriveot, majd visszaült a helyére.
- A két termék összege – nézi a tolmács a spanyol nagyfejest – egy pillanat – teszi fel az ujját miközben a spanyol számol.
- Kíváncsi leszek mennyiért akarja eladni – suttogja mellettem Patrik, aki mellőlem üzen Krisztiánnak.
- Cuatro mil euros – szólal fel az egyik spanyol.
- Kétezer euró – mondja a tolmács. Kétezer? Ez nem kétezer!
- Ez négyezer euró – szólalok meg. A hangom, elcsuklik a végén, majd megköszörülöm a torkom. – Egymillió forintot kérnek, ezért? – kérdezem. A tolmács csak áll és nem szól semmit.
- Rendben, megbeszéljük. Addig kérem, igyanak egy kávét – Krisztián feláll és kitessékeli őket, majd leül velünk szembe.
- Négyezer euró, az egy millió valamennyi, nem? – néz rám.
- Igen, egy millió kétszáz valahogy így. De ez az ember, biztos nem spanyol nyelven tanult, hiszen a számokat majdnem mindig elbénázta.
- Azért vagy itt, hogy közbeszólj – mondta dühös hanglejtéssel Krisztián. Lesütött szemmel bámulom a szoknyám. Minek jöttem én ide?
- Nekem igazság szerint, nagyon nem tetszett, a ruhák elmentek – magyaráz Patrik -, de ez az aranyláz amiben éltek, borzalmas nem tetszik.
- Nekem sem – jelenti ki Bence. – Túl csicsás volt, egyszerű kell az embernek.
- Oké, akkor szerintem megbeszéltük.