𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🆆🅾|✔️

Ólomsúly

Hirtelen ugrottam fel, majd tengerkék íriszeimet az idegenre vezettem, védekezően hátrébbléptem egyet, hogy meglegyen a kellő távolság kettőnk között. A levegőt szaporán vettem, és az agyam folyamatosan segítségért kiabált, miközben a szívem azt üvöltötte, maradjak, nem ártó szándékkal jött ide. Tudtam, hogy a józaneszemre kéne hallgatnom, én mégis továbbra is ott álltam, földbegyökerezett lábakkal, miközben végig az idegent bámultam. Láttam, ahogy enyhén remegő kezeit kabátja zsebébe rejti, így összehúzott szemöldökkel pillantottam fel kapucniba bújtatott arcába. Magasabb volt mint én, de nem az a nagyon magas, hanem pont közepes, mégis látszott rajta, hogy a kondi a második otthona.

-Ne ijedj meg, nem akarok ártani neked.
Hangja mely volt, a hideg azonnal kirázott, amint meghallottam, ahogy megszólal. Idegesen ráztam számát, miközben a válaszomon gondolkodtam.

-És ezt mégis honnan vegyem biztosra? Ketten vagyunk csak itt, méghozzá már elég késő van, és mellé senki se hallaná, ha elkezdenék sikítani.

Gyorsan körbemutattam, érzékeltetve, hogy egy árva lélek sem mászkál az utcákon. Éreztem, hogy egyre jobban fázok, de tudtam, hogy ennél rosszabbat is éltem már túl, ez már meg sem kottyan.

-Bízz bennem, jó? Ha megakarnálak támadni, már rég megtettem volna. – tudtam, hogy igaza van így egy hatalmas sóhaj után lassan visszaültem a padra, és figyeltem, ahogy lassan ő is helyet foglal mellettem, megtartva egy kisebb távolságot. – Miért vagy kint ilyen időben kint? Elég durván megfázhatsz.

-Ahogy te is. – vágtam rá.

Hümmögött egyet, majd rám nézett – Jogos. De én kérdeztem előbb.

Morcosan néztem rá, habár szinte biztos voltam benne, hogy arcomat csak a néha megjelenő villámok világítják meg, ugyanis az utcai lámpa pár napja nem ég, így semmit sem láthatott arcmimikámból. És lehet ez így jó.

-Vannak olyan emberek, akik szeretik a titkokat maguknak megtartani. Én is ilyen ember vagyok, tehát ha nem bírod a vereséget, inkább most menj el, ugyanis nem szeretném elmondani. Talán elfogadható ok az, hogy szeretem az esőt, és bámulni az eget.

Halk kuncogást hallottam magam mellől.

-Ilyen időben?

-Ilyen időben. – bólintottam.

-Szokatlan. – nevette el magát. – Viszont megértem, én sem szeretek mesélni a titkaimról, ugyanis ha valakinek elmondom, az esetek 90 százalékában elterjed. – fordult felém teljes testével, így én is követtem példáját.

-Egy dologban már biztosan egyetértünk. – bólintottam magamnak.

A fejem néha-néha belüktetett, egyszerűen elvesztettem időérzékem, nem tudom mióta vagyok kint a hidegben. Persze megnézhetném telefonomon hogy hány óra, de hiába, hiszen nem tudok mikor jöttem el Matheotól.

-Minden rendben?

Ismét bólintottam egyet. – Persze, csak fáj fejem. – legyintettem.

Csöndben bámultuk egymást perceken keresztül, hirtelen egy villám csapott be egy messzebb lévő házba, a fényének hála megláttam a fiú arcának egy kisebb részét. Jellegzetes arcvonásai voltak, míg a tekintete hatalmas magabiztosságot tükrözött, mégis láttam benne a megtörtség apró jelét. Hatalmasat nyeltem, majd elnéztem oldalra, a házak irányába. Mindenhol le voltak oltva a lámpák csupán egyetlen ház volt, ahol az égő égett. Maggie. Maggie egy 45 éves, egyedül élő nő, viszont a környéken mindenki ismeri és szereti, hála a hatalmas szívének. Kiskoromban, mikor sokszor kijötten ide játszani, a távolból ügyelt rám. Amikor egyszer észrevettem, nem mentem oda hozzá hiszem féltem, de mikor a sokadik alkalom volt, hogy rajtakaptam, odamentem hozzá. A férje már meghalt, mielőtt terhes lett volna, és olyan hatalmas szerelmet érzett a férfi iránt, hogy nem tud mást szeretni. Így, szegény nőnek nincs gyereke, bár már többen mondták neki, hogy fogadjon örökbe egyet, még nem vette a fáradságot, hogy megtegye az első lépést.

-Akkor játszunk felelsz vagy merszet. Ha nem szeretnél, nem kell válaszolni.

Tekintetem visszafordítottam a férfire, majd kíváncsian néztem rá.

-Most mi van? – hatalmasat sóhajtottam, fejemmel nemet intettem.

-Semmi, csak gondolj bele, kicsit bizarr ez a helyzet. – néztem rá ismét.

-Jogos, de legalább nem kínos csendben ülnénk egymás mellett. – vont vállat.

-Igaz. – kezemmel megdörzsöltem szememet, éreztem, hogy egyre álmosabb leszek.

-Nah szóval... – gondolkodott el egy pillanatra. – Hány éves vagy?

-21. – válaszoltam, Charles elvigyorodott.
-Én is. – csapta össze tenyerét.

-Milyen színű a hajad? – könyököltem a pad fejtámlájára, majd fejem tenyerembe helyeztem.

-Barna, ahogy a tiéd is.
-Te jössz. – szóltam, amikor Charles nem kérdezett semmit.

-Tudom, de nem tudom mit kérdezzek. – nevette el magát, éreztem, hogy szemeim egyre jobban le akarnak csukódni.

-Mégsem volt olyan jó ötlet mint amilyennek gondoltad, igaz? – vontam fel szemöldökömet.

-Legalább nekem volt ötletem. – nevetett továbbra is.

Nem foglalkoztam vele, lassan lehunytam szemeimet. Pihentetni akartam volna csak szemeimet, hiszen már kissé fájtak, viszont nem gondoltam, hogy hála annak, hogy keveset alszol mostanában, azonnal el is alszok.

2019,agusztus 3

Újraírva : 2020 április 09