𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🅴🅽|

Ez az első könyvem, ahol eljutottam a 10.részig, hálásan köszönöm, hogy olvassátok! ❤️😍 (az instás nem számít xd)

"Várni fogom válaszod"

-Köszönöm - hangom nem megszokottan vékony volt

-Ne köszönd - a fiú hangja ismerős volt, ezért hátrébb léptem, hogy tudjam, ki mentett meg. Amint észrevehető volt, hátrahőköltem meglepődöttségemben.

-Charles?

-Csipkerózsika? - pillantása mélyre hatoló volt, hangja meglepődöttnek hangzott

-Mit keresel itt? - kérdeztem

Összevonta szemöldökét -Ezt én is kérdezhetném - lassan lejjebb hajolt, arcunk ezzel egyvonalba került

-Mostmár úgyis tudod az okát,nem? - fontam össze kezemet magam előtt

-Igazad van - egyenesedett ki - Miért határoztál úgy, hogy véget akarsz vetni az életednek? - lesütöttem szemeimet, számat rágni kezdtem

-Mindenkinek vannak titkai, amiket nem mer kimondani. Nekem is vannak, kérlek ne erőltesd - szívtam be ajkamat. Szívemet még mindig torkomban éreztem, éreztem, ahogy testemet elönti a bűntudat kellemetlen érzése.

-Tökéletesen egyet értek veled. Mármint, a titkokkal kapcsolatban - tekintete egy pillanatra megváltozott, mintha a fájdalom egy pillanatra megemésztette volna - Nem szeretném erőltetni, gondolom elég fájdalmas lehet számodra - aggódó tekintettel néztem rá, hátha átlátok rajta, de nem sikerült. Mintha egy burokban lenne, ami megakadályozza, hogy az emberek ki tudják őt ismerni. Ennek ellenére, hálásan pillantottam rá

-Köszönöm, hogy nem firtatod - fújtam ki a levegőt - De.. Akkor te miért vagy itt, ilyenkor? - láttam rajta, hogy mielőtt válaszolna, elgondolkodik, szinte biztos voltam benne, hogy nem az igazat fogja mondani

-Tudod, szükségem volt egy kis friss levegőre - látta rajtam, hogy nem hiszek neki, nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna - Nekem is vannak titkaim, amiket inkább magamban tartok - bólintottam egyet, tudtára adva, hogy megértem őt.

Utána egyikünk se szólalt meg, szinte már fájt a kínos csend, ami körbeölelt minket. Egy autós hajtott el a hídon, mindketten a hang felé kaptuk tekintetünket. Amint elhajtott, ismét egymást néztük.

-Nézd, én.. Nem ismerlek, nem tudom, miért akartál onnan leugrani - mutatott a hátam mögé, szemöldökét összevonta - de szeretnék segíteni... Amikor múltkor vittelek haza, kíváncsiságból ott maradtam egy percet, és tudom, nem volt rá jogom, de hallgatóztam. - ijedten kaptam fel fejem az utolsó szavaira, éreztem, ahogy elsápadok - És hallottam, ahogy egy férfi kiabál veled. Nem mehetsz vissza oda, érted? Sőt, nem engedlek oda vissza. - hangja ellentmondást nem tűrő volt, a szívem elárult engem, egyre gyorsabban vert.

-Eh.. Erre nem tudok mit mondani..

-Senki se érdemli meg ezt, Aurore. Te sem. - ismét lesütöttem szememet, szám remegni kezdett

-Hé, minden rendben? - kezét vállamra rakta, mire összerezzentem.

-Persze -hazudtam, hangom remegett, felvillant egy emlék Matheoról. Pont azt a vállamat szorongatta. Nyeltem egyet, a kabát ujját lejjebb húztam kezeimen.

-Bennem bízhatsz - őszinte tekintete miatt hittem neki, hirtelen úgy éreztem, valakit érdeklek Manonon kívül, és ez boldogsággal árasztott el - Hozzám nyugodtan jöhetsz. Tudom milyen egyedül lenni, és szeretném ha.. ha neked elmúlna az, hogy úgy gondolod, egyedül vagy.

Egy hideg szellő lengette szőke hajam, miközben tekintetemet le sem vettem Charles arcáról. Komolynak tűnt, egyáltalán nem viccelt. De mégis ki engedne a házába egy idegen lányt, akivel életében másodszor találkozott? Teljesen abszurd, biztos, csak viccelt..

-Pár napig a barátnőmnél leszek, úgyhogy.. - sóhajtott egyet, majd keresztbe fonta maga előtt karját

-És utána? Hova fogsz menni? - kérdése jogos volt, gondolkodni kezdtem. Haza egyáltalán nem akarok menni, folyton csak rossz emlékek jutnának eszembe, amit nem akarok. Manont se szeretném zavarni, ígyis pont, hogy el tudja magát tartani, csak gond lennék neki. Pont úgy, mint Charlesnak.

-Egyáltalán nem szeretnék zavarni, valahogy úgyis megoldom.. - kezével megdörzsölte arcát

-Nem zavarnál, honnan veszel ilyen bolondságokat? - tekintete lyukat égetett arcomba, mérlegelni kezdtem a helyzetemet. Igent mondok, és pár nap múlva nála leszek, vagy azt mondom nem, és amíg Manonnál vagyok, egész végig azon fog járni az agyam, hogy hol aludjak.

-Biztos nem zavarnék? - elnevette magát kérdésemen, mire összehúzott szemekkel néztem rá

-Biztos. Amúgy is egyedül élek - vállat vont, majd elmosolyodott

-Talán. Majd eldöntöm - adtam kétértelmű választ

-Akkor várni fogom válaszod - egymásra mosolyogtunk, hihetetlenül butának kellene éreznem magam, amiért ebbe belementem, de úgy érzem, bízhatok benne, és nem tudna nekem ártani - Gyere, ott a kocsi a híd végénél - mutatott balra, ezért elindultam feltehetőleg a kocsi irányába.

2019, augusztus 20

Mindenkinek jó szórakozást a tüzijátékhoz! ^^ Remélem tetszett a rész, szerintetek mi lesz ebből? :D
/Köszönöm a segítséget BartolomeowAllen-nek! ^^/