𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🅷🅸🆁🆃🆈-🆂🅸🆇|

×Aurore szemszöge×

A tekintetem a becsukódó ajtóra emeltem, majd egy hatalmas sóhajt hallattam. A lepedőt óvatosan tenyerem közé szorítottam, az idegességem kezdte felülmúlni magát rajtam. Nem értettem, hogy kerültem idáig,hiszen az utolsó emlékem arról, amikor még ébren voltam, az az egyre közeledő talaj volt. Ami még ködösebb, hogy mi lehet a lánnyal, aki mellettem ült, hiszen amit Charles mondott, az egy kicsit letaglózott. A bűntudat belülről mardos, hiába tudom, hogy nem az én hibám, mintha a tudatom ezt az agyam egyik legtávolabbi sarkába űzte volna el, hogy ne emlékezzek rá. Tekintetem továbbra is az ajtón tartom, hiszen ebben a pillanatban meghallottam egy beszélgetést, ami viszont roppantul idegesít, az az, hogy nem hallok egy árva szót se, csak apró morajlásokat. Idegesen fekvőhelyzetbe vetettem magam, viszont a mozdulat közben megakadt a szemem egy újsághalmazon, ami az ágyam mellett volt egy apró kómódon.

Mivel unatkoztam, és a kíváncsiságom ismét túlkerekedett rajtam, óvatos mozdulattal kezembe vettem a felső újságot, viszont amikor a címet elolvastam, az újság kiesett a kezemből, bele az ölembe.

"Charles Leclerc nyerte a Monacói Nagydíjat, viszont ünneplés helyett a 3 éve kómában fekvő barátnőjéhez ment"

Éreztem, ahogy a torkom elszorul a cím újraolvasása közben, majd hirtelen megfogtam mégegy újságot, ami szintén egy velünk kapcsolatos oldalra volt lapozva.

"Aurore Roux, a híres Charles Leclerc Formula-1-es pilóta barátnője még mindig kómában"

Összevont szemöldökkel vettem mégegy, majd mégegy újságot, viszont mindegyiken különböző, mégis hasonló cikkek voltak.

"A 2019-es repülőbaleset egyetlen kómában fekvő személye még mindig kómában"

"Akaraterő - Vajon felkel a kómából Aurore Roux, a fiatal francia lány?"

"Charles Leclerc 2021-ben hatalmas küzdelmek árán, de megnyerte a világbajnoki címet!"

Az utolsó cikkben elmosolyodtam, büszke voltam arra, amit Charles elért ezidő alatt. Harcolunk. Mindketten. Különböző célokért, de mindketten órási küzdelmet folytattunk a boldogságért, ami már csak egy karnyújtásnyira van, de mégis annyira távol. Viszont még mindkettőnk re várnak küzdelmek, nekem a gyógyulásomért, Charlesnak pedig nem szabad itt megállnia. Küzdenie kell, hogy minél jobb pilóta legyen, és ezzel eleje a régóta dédelgetett álmait.

Valaki kopogott párat az ajtón, majd lassan lenyomva a kilincset belépett rajta. Elmosolyodtam, amikor megláttam Lando rakoncátlan fürtjeit, ami már ráférne egy kis fodrászra, hiszen belelóg a szemébe. Lando megállt velem szemben, kezét zsebredugta s úgy fürkészte az ölemben heverő újságokat.

-Látom, megtaláltad az újságokat - pillantott hirtelen rám - Tudod, Charles szerette volna eltűntetni őket, de mondtam neki, hogy ne.

Az újságokra néztem, amikben hol az én, hol Charles fotója nézett vissza rám. Gyorsan összeszedtem őket, majd visszaraktam az eredeti helyükre. - Jól tetted, bár igazából csak a címüket olvastam el - mintha semmiség lenne, vállat vontam, mire Lando felvonta a szemöldökét - Na jó, mostmár mesélj, mi történt amióta elköltöztetek? - ültem fel, hogy jobban rálássak. Lando hatalmasat sóhajtott, majd leült egy székre, amin nemrég még Charles ült.

-Hát, igazából olyan sok dolog nem történt. Azért költöztünk el, mert ott sokkal több esély volt a gokartozásra, hiszen egy ügynökség felkeresett. Tudod, hogy itt mindig más család volt a menő, ha gokartozásról volt szó - bólintottam egyet beleegyezésképpen. Tisztán emlékszem még, hányszor kellett vigasztalnom Landot, hiszen akárhányszor próbálkozott, mindig örök második maradt. Sosem említette, ki volt az első, nem is tartottam annyira fontosnak. Most viszont kíváncsi lettem, úgyhogy lehet majd egyszer rá fogok kérdezni - És igazából jól tettük, hiszen a szüleim is sikeresen találtak munkát, és az én képességeim is folyamatosan fejlődtek. Szinte minden nap eszembejutottál, és aggódtam, hiszen a szüleid nem éppen a kedvességükről voltak híresek. Mindig rosszul éreztem magam, hiszen veled ellentétben nekem mindig tökéletes családom volt. Ott volt anyu, aki folyamatosan csak csillogó szemmel nézett rám, apa, aki a maga szigorával csak a jót akarta nekem, és ott van még Oli, Flo és Cisca is - mosolygott le rám, hiszen tudja, milyen jóban voltam Olival is.

Oliver Norris, aki ha minden igaz, most 26 éves. Sok emlékem van róla, akárcsak Landoról. Bár kevesebb időt töltöttem vele, mint Landoval, mégis szoros kapcsolat volt közöttünk is. Amit igazából sima gyerekszerelemnek tudnék nevezni, a mindössze 7 éves énem odavolt érte, viszont mikor elköltöztek, lemondtam róla. A lányok már más téma, róluk nagyon kevés emlékem van, és biztosra veszem, hogy ők se nagyon emlékeznek rám, hiszen kicsik voltak még, mikor elköltöztek.

-Hogy vannak? - a szám sarkába egy halvány mosoly került, mikor feltettem a kérdést.

-Egész jól - mosolygott továbbra ő is - Flo és Cisca élvezi a szingli életet, Oliver pedig a házasságot tervezi, bár annyira nem szimpatikus a lány - fintorgott.

-Annyira nem lehet vészes - forgattam meg a szemem - Inkább örülj, hogy meg fog házasodni - csaptam a kezére, mintha haragudnék rá.

-Örülök is, csak.. Nem tudom, nem akarom hogy a későbbiekben megbánja - dőlt hátra a széken, miközben tekintetét enyémbe fúrta.

Óvatosan keze után nyúltam, majd megszorítottam azt - Hidd el, ha szereti a lányt, akkor nem fogja megbánni, ha pedig mégis annyira förtelmes a lány, mint amennyire te beállítod, észre fogja venni.

-Egyébként meg, valamit el kell mondanom - virult fel egy pillanat alatt, mire meglepetten engedtem el kezét.

-Mi lenne az? - húztam fel a szemöldököm - Azt ne mondd, hogy te is meg fogsz házasodni, mert akkor nem tudom mit csinálok veled - nevettem fel, viszont Lando tekintete re abbahagytam a nevetés - Jól van, mondhatod.

-Gyerekem lesz - felelte vigyorogva, mire hirtelen köhögni kezdtem. Lando ijedten nézett rám viszont intettem a kezemmel, hogy semmi baj. Gyorsan ittam egy kortyot a mellettem lévő pohárból, majd tekintetem Landora kaptam

-Ezt nem mondod komolyan! - hülledeztem

-De, éppolyan komoly, mint az, hogy te itt fekszel - vigyorgott továbbra is

-Tehát akkor elég komoly... - feleltem tátott szájjal - És, lány vagy fiú lesz?

-Még nem tudni, csak 4 hetes a baba - biggyesztette le a száját

-Gratulálok - paskoltam meg a kézfejét - Csak kérlek, ha megszületik ne az legyen az első dolgod, hogy gokartozni viszed - fintorogtam

-Nem ígérek semmit - villantotta ki fogsorát, mire megforgattam szemem, viszont annyiban hagytam a dolgot.

Az ébredésem napja. A nap, amit sokan annyira vártak. Viszont tudom, hogy akadnak olyanok is, akik nem annyira vártak erre, mint azt gondolnám. Ez az a nap, ami egyszerre új kezdet nekem, viszont egy vég másnak. És nos, mások nem tudnak róla, de egy-egy emlékfoszlányom van a kómában töltött időről. Hallottam dolgokat, viszont nem tudom eldönteni, álmodtam e, vagy valós dolgok e azok. Ahogy körbenézek a kórteremben, egyszerre önt el boldogság, és szomorúság is. A fehér falak már megszámlálhatatlan halált, fájdalmat és kínt éltek át, annyit, amennyit az ember el se tud képzelni. Mégis, ezek mellett érződik a boldogság, ami mások felgyógyulásából árad. A két ellentétes erő, szinte lehetetlen eldönteni, melyik lehet az erősebb. Tudom, hogy most jöhet a feladatom nehezebbek része; talpon maradni, miután testközelből megéreztem a halál simogató ujjait. 3 hossz éven keresztül kellett harcolnom magam, és az érzéseim ellen, végül viszont én nyertem, és sikeresen kiküzdöttem magam a gödörből. De mi van, ha csak a harcot nyertem meg, és a háború még tovább tart?

Nos, igen, még élek. El nem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy ilyen sok időre eltűntem, viszont van egy betegségem, amiről senkinek sem szeretnék beszélni, hiszen nem nagy dolog, viszont eléggé leszívja az energiám és a kedvem is, az utóbbi időben nem volt semmi kedvem az íráshoz. Mellette pedig a suli is ott van, nyolcadikos vagyok ami egyenlő a sok tennivalóval. Minden nap van valami, amire tanulnom kéne, és mellette pedig ott volt a felvételi és a továbbtanulás is. Amit két tanárom sikeresen elrontott nekem (3 tantárgyból), így kétséges számomra, hogy felvesznek oda ahova eredetileg jelentkeztem, így ez is plusz súly. Az év végi belső vizsgákra is folyamatosan tanulok, és az angol tanárom rám kényszerítette az angol alapfokú nyelvvizsgát is, hiába mondtam neki, hogy nem akarom, úgysem fog sikerülni. Erre még a nyakamba varrtak egy Passiós előadást is, ami heti 2 óra plusz gyakorlás, ami talán nem tűnik soknak, nekem az ezek és az edzésem mellett. Úgyhogy, szeretnék elnézést kérni, de év végéig szerintem ugyanígy el leszek tűnve, talán a tavaszi szünetben lesz pár rész, de azt se tudom megígérni. Remélem meg tudjátok érteni, és tényleg nagyon sajnálom! Ettől függetlenül remélem nem tántorodtok el a könyveimtől, és továbbra is egyszer-egyszer beleolvastok! 🖤❤️