𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🆃🅷🅸🆁🆃🆈-🅵🅸🆅🅴|

Pont mint régen

Hatalmas sebességgel futottam, meg sem tudom számolni, hány embert löktem meg a folyosón, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Három szó járt folyamatosan a fejemben, és ezt hajtogattam egyfolytában;Aurore életben van! Csak egy mondat volt, és mégis annyi jelentéssek bírt, hogy szinte felfoghatatlan. Abban a pillanatban nem érdekelt Giada sem, akit eléggé megijeszthettem, hiszen úgy pattantam fel a padról, mint aki lávába ült. Nem tud semmit, nem tudja, miért siettem el olyan gyorsan, és ez jobb is így.

-Elnézést, de egy kórházban nem szabad futkorászni! - kiabált utánam egy nővér, ám egy pillantásra sem méltattam.

Mikor az ajtó elé értem, gondolkodás nélkül benyitottam, de az idő mintha megállt volna, nem tudtam mozogni a meglepődöttségtől. Éreztem, hogy a vér kiáramlik a testemből, és falfehér leszek. A szám tátva maradt, és úgy makogtam, mint egy hal. Aurore lassan rámemelte tekintetét, viszont az üres volt, akármennyire is próbáltam belélátni, nem ment. Tudni akartam mit gondol.

-Szia - köszöntem neki halkan, majd az ajtót becsuktam magam mögött, viszont én ott maradtam

-Szia - köszönt ő is, majd tekintetét az előtte ülő Landora kapta. Istenem, adj levegőt!

-Itt hagyjalak titeket? - váltotta tekintetét köztem és Rore között Lando

-Ne! - vágta rá azonnal Aurore - Úgy értem... Olyan rég találkoztunk utoljára, szeretnék minél több időt veled tölteni. Félek, hogy ismét elveszítelek - pillantott fel gyermekkori barátjára aggódva, miközben őket néztem szúrni kezdett a mellkasom.

-Nyugi, fogsz még tudni velem beszélgetni, de előtte Charlessal is kéne, hiszen három éve mindig itt volt veled - pillantott rám Lando, most vettem észre, hogy keze Aurore kezét fogja

-Megígéred, hogy visszajössz? - nézett csillogó szemekkel rá, Lando bólintott egyet

-Persze, ígérem - ejtett meg egy halvány mosolyt, mielőtt felállt volna. Miközben az ajtó felé lépdelt, megállt mellettem és kezét vállamra rakta - Próbálj minél kevesebb fájó dolgot mondani neki, oké? Most kelt fel, nem szabad ostromolni, főleg ne az anyukájával - tekintete kemény volt, bólintottam egyet

-Nem állt szándékomban - Lando tekintete válaszomra megenyhült, majd mielőtt elment volna, Aurore felé fordulva megszólalt

-Ne erőltetesd meg magad, oké? - Rore bólintott egyet, így Lando nyugodtan mehetett ki

-Nos.. - köhintett egyet Aurore - Nem ülsz le? - kérdezte tőle, kelletlenül bólintottam egyet. Olyan sokszor elképzeltem már azt, hogy Aurore felkelt, mégis hirtelen semelyik változat sem jut eszembe, és a torkomban lévő gombóc sem segít

-Olyan...fura ez az egész, ugye? - szólaltam meg halkan, miközben leültem oda, ahol Lando ült

-Igen, eléggé fura... - kémlelt körbe a szobában - Mi van vele?

-Kivel? - néztem rá összevont szemöldökkel

-A lánnyal, aki mellettem ült a repülőn - hunyta be szemeit, de azonnal kinyitotta őket, szinte biztos vagyok benne, hogy lejátszódott előtte a zuhanás pár pillanata

-Jaah, Nikola! - csaptam a homlokomra - Nem tudom, mennyire kéne tudnod... - kezem idegesen tördeltem, meg szerettem volna fogni Aurore kezét, de féltem, hogy elutasítaná. Sok minden változott a három év alatt, és Aurore.. Nos, hiába volt kómában, úgy gondolom ő is változott

-Tudni akarom, nem érdekel ha nem kéne róla tudnom. Bízok benne, hogy te elmondod - hangja akaratos volt, így beleegyezően bólintottan egyet, tudtára adva, hogy elmondom. Ennyi még nem lehet baj, ugye?

-Ha Nikola nem húz ki az égő repülőből, akkor nem lennél itt - temette kezembe arcomat, nem tudtam Aurore meglepődött, majd valami más érzésbe fulladó arcát látni - Viszont árat kellett fizetnie a tette miatt, annyira megégett a lába a tűzben, hogy.. hogy le kellett amputálni - mondtam ki lassan az utolsó mondatot, a könnyek csípni kezdték az arcomat. Nem, Aurore előtt nem fogsz sírni, ha beleroskadsz sem!

-Most csak viccelsz! - Aurore hangja hitetlen volt, mint aki nem hiszi el az előbb hallottakat

-Bárcsak vicc lenne - emeltem el kezemet az arcom elől, így ismét láttam az arcát, amit immár könnyek ásztatták el

-Ezt nem hiszem el! - üvöltött fel, a könnyei egyre jobban folytak le arcáról - Miattam.. Miattam vágták le a lábát?! - nem tudtam hallgatni keserves sírását, így egy pillanatnyi gondolkozás után megöleltem, nem érdekelve hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok neki. Úgy hiszem, jelen pillanatban a lelki fájdalma nagyobb, mint a testi, és szüksége van valakire, aki jelen esetben én voltam.

Percekig maradtunk úgy; Aurore nehezen feltornázta magát, hogy könnyebben tudjam magamhoz ölelni, így tovább tudtunk ölelkezve maradni. Nem érdekelt, hogy Aurore könnyei már teljesen eláztatták pólómat, és az sem, hogy a fájdalom enyhén végigszáguldott gerincemen a rossz testtartás miatt. Csak mi voltunk, ketten, pont mint régen.

-Meg...megtennél nekem egy szívességet? - hajolt el tőlem lassan, hangja kissé rekedt volt. Bólintottam egyet, majd tekintetem ráemeltem, láttam hogy a szeme már piros volt a sírástól, és enyhén be is dagadt

-Persze - válaszoltam, óvatosan visszaereszkedtem a székre

-Idehívnád Nikola-t? - pillantott rám, gyorsan megtörölte könnyes arcát

-Persze, de... Nem biztos, hogy rögtön tudna jönni, nem a környéken lakik - vakartam meg tarkómat

-Nem baj, csak szeretnék köszönetet mondani neki - vágta rá, bólintottam egyet

-Behívjam Landot? - kérdeztem tőle, miközben az ajtó felé sétáltam, hogy felhívjam Nikola-t

-Ha nem probléma, igen. Jó lenne bepótolni az utóbbi év történéseit - nevetett először, mióta bent vagyok nála, így én is elmosolyodtam

-Oké - néztem rá utoljára, majd kimentem a szobábából.

2019 december 29