𝙻𝚘𝚗𝚎𝚕𝚒𝚗𝚎𝚜𝚜 ||𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜 𝙻𝚎𝚌𝚕𝚎𝚛𝚌|| 𝚋𝚎𝚏𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝𝚝✓

|🅵🅾🆄🆁🆃🅴🅴🅽|

Káprázatos szempár

Ahogy teltek a napok, úgy barátkoztunk össze Charlessal. Érdekelt, hogy mi történt közte, és a szülei között, de nem mertem rákérdezni, féltem hogy magára venné kérdésem. Úgy, ahogy Charles sem mert kérdezni Matheoról, és a szüleimről sem. Charlessal, hogy is mondjam.. Javult a kapcsolatunk. Az első két napon nem nagyon beszélgettünk egymással, elég kínosak voltak a pár mondatos szóváltásaink, de egyszercsak egyik napról a másikra nyitottunk egymás felé, mindkettőnk hatalmas meglepődésére.

-Van kedved eljönni velem a legközelebbi kajáldáig? - Charles kíváncsian nézett be a szobámba

Ezalatt a pár nap alatt sikerült berendeznem a szobát a saját stílusom szerint, de szinte csak annyiban változott, hogy a szoba falára posztereket raktam ki.

-Persze, csak várj egy kicsit, felöltözök - ültem fel az ágyban, Charles bólintott egyet, majd kiment a szobából, maga után becsukva az ajtót

A szekrényhez sétáltam, majd kivettem belőle egy magas derekú farmert, és egy piros váll nélküli fodros pólót, amit gyorsan magamra kaptam. Kifésültem a hajam, de úgy voltam vele, sminket nem rakok fel.

Gyorsan lerohantam a lépcsőn, majd a nappaliba mentem, ahol Charles épp a cipőjét húzta fel. Halkan odalépdeltem mellé, hogy ne halljon meg, majd hirtelen előre löktem, így arccal előre elesett. Jajgatva fordult meg, haragos tekintettel nézett rám, míg én angyali szemeket meresztettem rá

-Ezt miért kaptam? - fogta fejét

-Nem tudom - vontam vállat - Csak úgy jött, nem tehetek róla - vigyorodtam el, lábammal körözni kezdtem - Bocsika - rebegtettem szempillámat

-Persze, nem tehetsz róla - jegyezte meg ironikusan, miközben feltápázkodott

-Én nem is, ha úgy nézzük te estél el, az csak háttérinformáció, hogy én löktelek meg - kuncogtam, miközben lehajoltam, hogy felhúzzam a cipőmet

-Maradj csendbe, vagy nem jöhetsz - nézett le rám fenyegetően - Amúgy - hajolt le lassan, íriszeim igéző szemeibe vezettem

-Hmm? - kérdeztem miközben őt bámultam

-Kölcsön kenyér visszájár

Értetlenül néztem őt tovább, de mire pislogtam volna, a földön találtam magam, kezemben az egyik cipőmmel - Ezt most miért kaptam?! - tekintetemmel szinte felnyársáltam, bántam, hogy ennyire belemerültem szemeibe

-Azért, amiért ellöktél - mosolyodott el, ezzel gödröcskéit kivillantva, fejem durcás volt

-Most emelj fel! - nyújtottam felé kezem, szám lefelé görbült

-Ha te mondod - fogta meg a kezem, amit felé nyújtottam, majd egy húzással felemelt a földről. Arcunk a magasított cipőm miatt egyszintre került, meglepődve néztünk egymás szemébe.

Még sosem néztem meg közelebbről Charles szemét, amit hatalmas bűnnek tituláltam el. Zöldesbarna szemétől elakadt tekintetem, habár tudtam, nem szabad ilyen reakciót mutatnom felé, nem bírtam abbahagyni szeme nézését.

-Hogy lehet ilyen világos a szemed? - Charles ámulva nézte szemeimet

-Nem tudom, sokszor megkapom.. - hangom halk volt. Ezt abba kell hagynunk. Most. Hiába mondogatom magamban ezt százszor, nem bírok arrébb menni. A lábam, mintha földbegyökerezett volna, nem engedelmeskedett - Káprázatos a te szemed is - szám kiszáradt, Charles lejjebb hajolt. Nem szabadna ezt tennetek. - Mennünk kéne - jegyeztem meg halkan, miközben Charles egyre közeledő száját néztem

-Kéne - ajkaink között csak pár centiméter volt. Tegyél már valamit! Kezem mellkasára raktam, majd minden erőmet összeszedve arrébb löktem magamtól, Charles kitágult pupillákkal nézett rám

-Jézusom, bocsi - zavarodottan nézett rám, kínosan megvakarta tarkóját - Nem tudom mi történt velem, tényleg bocsi

-Semmi baj, csak menjünk, oké? - mondtam halkan. Charles bólintott egyet, majd kinyitotta az ajtót, amin ki akartam volna menni, de Charles megállított

-Mi az? - néztem rá felvont szemöldökkel

-A cipő - utalt a kezemben tartott cipőre, mire kínosan néztem rá

-Ohh, igaz - gyorsan felvettem, majd kimentünk

-Kocsival menjünk, vagy sétáljunk? - vállat vontam, majd gyorsan rávágtam egy választ

-Sétáljunk - Charles beleegyezően bólintott egyet, majd elindultunk

Az út csendesen telt. Nem az a nyugodt csend, hanem az a kínos, nyomasztó, amikor tudod, hogy meg kéne szólalnod, de nem tudsz, vagy nem akarsz. Páran utánunk fordultak, vagy épp nagyon megnéztek minket, amit nem tudtam hova tenni. A 10 perces út mintha órákig tartott volna, ami csak megnehezítette dolgunkat

-Te mit kérsz? - kérdezte, mikor már csak pár ember állt előttünk

-Hamburger - feleltem gondolkodás nélkül

-Elég egy? Vagy kell kettő? - már csak egy ember volt előttünk

-Elég egy - Charles elmormogott valami rendben szerűséget

Amikor sorra kerültünk, Charles kért három hamburgert - ő hogy eszik meg kettőt? - majd pár perc várakozás után megkaptuk a rendelt ételeket, ezért a ház felé vettük az irányt.

-Olyan keveset eszel, ebből nem fogsz jól kijönni, ugye tudod? - Charles megszakította a kínos csendet, ingerülten sóhajtottam egyet

-Nem eszek keveset. Ennyi épp elég nekem - vontam vállat, tekintetem szigorúan a földön tartva

-Ez nem elég, Csipkerózsika - Charles megállt, mire én is megálltam, meglepődve fordultam hátra hozzá - Vékonyabb vagy az átlagnál, és ez nem egészséges - keresztbe fontam magam előtt kezem, majd megfordultam.

-Matheo? - hangom remegett, úgy éreztem hogy mindjárt összeesek. Matheo összeszűkített szemekkel nézett minket, láttam rajta, hogy ideges volt.

Sziasztoook

Remélem tetszett a rész, a véleményeket kommentbe várom! :D

Készítettem egy új "montázs" féleséget a Auroreról és Charlesról is, ha szeretnétek lessétek meg! ^^

MINDENKI SZURKOLJON MA MEG HOLNAP CHARLESNAK! 😍😍😂

Meeg, írok további kettő Charleses könyvet, azokat is lessétek meg, ha érdekel! ^^