Megvagy! {Befejezett}

Prológus

Pontosan hajnali 1: 24 perckor egy pisztoly éles dördülésének hangja rázta meg London utcáit. A lakók már régen nyugovóra tértek, még a fegyver zaja se verte fel őket mély álmukból. Talán csak pár kutya figyelt fel a hirtelen hangra éles fülüknek köszönhetően viszont néhány perc csaholás után ők is újra álomra hajtották fejüket. A lövést követően a kihalt, fekete lepelbe burkolózott utcára ismét csend borult. A késő éjjeli óra következtében egy lélek se járt az utcákon ezért senki se volt szemtanúja az embertelen cselekedetnek mely egy félre eső sikátor sivár falai közt történt. A férfi fekete térdig érő bőr kabátot, sötét farmert és fekete cipőt viselt. Haját kapucni, arcát fekete szövet maszk takarta melyre 3 nyílás volt vágva. Egy a szájnak és kettő a szemeknek. Némán állt ott a földön fekvő élettelen testet figyelve, kezében ott csillogott a gyilkos fegyver mely alig pár perce egy ember életét oltotta ki. A városban néma csend uralkodott, még a közeli autópályáról se szűrődött be a járművek motorzúgásnak hangja ami nagyon ritka jelenségnek számított itt, Anglia fővárosában. Mintha az egész település gyászolta volna a férfit aki az utolsó percig küzdött életéért, ám fejet kellett hajtania a nagyobb erővel szembe. A férfi mintha csak égetné a kezét úgy ejtette földre a fém ötvözetből készült tárgyat mely halk puffanással jelezte hogy a betonra érkezett. Gyűlölte magát amiért megtette, ő aki orvosként életét az emberek segítésének szentelte, viszont nem volt választása. Nem hagytak neki. Ha nem teszi meg azzal a családja életét veszélyezteti amit természetesen nem engedhetett, így megemberelve magát teljesítette a kegyetlen parancsot. Még mindig a történtek hatása alatt állva, remegő kezekkel nyúlt bele kabátja zsebébe melyből egy szürke okos telefont emelt ki. A sírás határán állva oldotta fel a billentyűzárat majd az 1-es gombot megnyomva gyorshívóban tárcsázta megbízója számát. Mindennél jobban remélte hogy ezzel a feladattal ledolgozta tartozását és végre békén hagyják őt és családját is. Egy örökké valóságnak tűnt mire a csörgés abbamaradt és a vonal túlsófelén meghallotta azt a mély rekedtes hangot ami még álmában is üldözte. Teljes szívéből gyűlölte ezt az embert és ezzel nem volt egyedül. 

-Megtettem amit kért, kérem hagyja békén a családomat és engem is – mondta magabiztosan de hangján tökéletesen érezhető volt mennyire megviselte hogy az ő kezén szárad egy ember halála aki bár követett el kisebb nagyobb bűnöket egyaránt mégse érdemelte ki a golyó általi halált. 

-Tudtam hogy végül jól döntesz. Ne aggódj, a családodnak nem esik bántódása – felelte gúnyosan a másik fél majd bármi féle előjel nélkül bontotta a vonalat.