𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

01 | a hazaút

Még mindig alig bírom elhinni, hogy jelenleg, az albérletem felé, vissza, Szöulba utazom. Másfél órája még izzadtam a színpadon a továbbjutás miatt, rengeteget küzdöttem, edzettem és készültem; volt, hogy nem is feküdtem le aludni, időpazarlásnak véltem az étkezést, így volt, hogy azt is kihagytam, az ivást is csupán futtában tudtam beiktatni.

Erre mi a hála? Természetesen az, hogy az a lélekszomorító csökött szamár – indokolatlanul – a képembe köpje, hogy húzzak haza.

Cseszettül ideges vagyok, már majdnem nekiálltam széttépni a jegyem, de eszembe jutott, hogy a kalauz még nem ért ide hozzám, hisz vagy csak negyed órája indulhatott el a vonat.

Kínomban a párás ablaknak döntöm a fejem, s lehunyom a szemeim, mikben már így is szurkálódott az álmosság. Sóhajtva indítom útnak kezeim, hogy előszedhessem a jelenlegi legjobb módszernek bizonyuló eszközt, ami el tudja terelni a figyelmem. Természetesen vaktában nem sikerül megtalálnom a fülesem, így ciccegve fordulok a mellettem lévő ülésen heverő utazótáskám felé, aminek ha nem a legalján, akkor sehol sincs a fehér összegabalyodott vezeték. Szemeim felcsillannak, mikor a vonat gyér világításában megpillantom a keresett eszközt, de mikor ujjaim közé véve megpróbálnám kihúzni, félúton beleakad valamibe, s a többszörös rángatás után sem kerülök közelebb a fülhallgatóm sikeres kijuttatásához. Szemöldökeim összeszaladnak, majd egy kissé ingerült sóhaj után a másik kezem is használatba veszem, hogy a fülesem ki tudjam szabadítani. Útközben a kabin ajtajánál megjelent a kalauz is, aki mondanom sem kell szerintem, hogy mennyire rám hozta a frászt a hirtelen feltűnésével. Az ablak alatt fekvő kis tartóról felkapom a jegyet, majd miután a kalauz leellenőrizte, egyenesen bevágtam a kukába. Egy elfojtott mosollyal dőlök hátra, miután sikeresen kezeim közé kapartam a vezetéket. Miután a telefonomat a kezembe vettem, egy lapos pislantás után rápillantok az időre, ami este tíz óra negyvenhetet mutat. Még bőven van időm Szöulig, így nyugodt szívvel hajtom álomra a fejem, miközben a fülhallgatómban dübörög a Day6 I Wait című száma.

╔═════ஓ๑♡๑ஓ═════╗

╚═════ஓ๑♡๑ஓ═════╝

A csuklyámra koppanó esősorozat végeztével eszmélek fel; hazaértem. Nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, a vállamról mégis a sáros kőre zuhan az utazótáskám. A vonaton már előkeresett kulcscsomót kihúzom a zsebemből, majd a kapukód beírása helyett egyszerűen hozzáérintem a mágnest, mintsem hogy még szarakodjak is a számokkal, amikre talán már nem is emlékszem. Lassú, csoszogó léptekkel szelem a lépcsőfokokat, minek visszhangja lesújt rám a lépcsőház koszos falairól.

A lakásomhoz vezető út nem telik több időbe, mint fél óra, de kevesebbe sem, pedig csak a harmadik emeleten lakom. Amint becsukódik utánam a bejárati ajtó, ajkaim közül kiszökik egy fura sóhaj, amiről nem tudom eldönteni, frusztrált, fáradt vagy elégedett sóhaj-e.

Frusztrált talán azért, mert kiestem és haza kellett jönnöm, fáradt, mert megviselt az utazás, elégedett, pedig mert már otthon vagyok, nyugalomban azon megszokott falak közt, hol tengetem a semmittelen napjaim összességét, hisz nem dolgozom és nem is járok iskolába.

Megzavar a tény, hogy nem egészen egy hétig voltam távol a lakásomtól, mégis teljesen kiment a fejemből a – közvetlen a – bejárati ajtó mellett lévő komódon elhelyezkedő illatosító, ami automatikusan (vagy mozgásra) fúj egy adagot a levegőbe – szerintem mondanom sem kell, hogy a frász kerülgetett, mikor egyik pillanatról a másikra megéreztem az arcomon jobb oldalára fröccsenő illatcseppeket. A sötétben lassan haladok végig a rövid folyosón, minek végén található a nappali, azaz a jelenlegi utam végállomása. Nagynehezen kitapogattam, hogy merre van a villany, viszont ez sem volt elég ahhoz, hogy meglássam az étkezőasztalt, minek sarkának sikeresen nekivágtam a lábam.

Szerintem a lakásom sem lát engem szívesen.

Egy elfojtott kiáltás után inkább a szobám, majd a fürdő felé veszem az irányom; majd később eszek, hátha a bútorok addigra megbarátkoznak a gondolattal, hogy ismét itthon vagyok.

Nem mondom magam olyan embernek, aki pazarolna akármit is, viszont most úgy érzem, szükséges egy hosszú fürdőt vennem, kitisztítanom a fejem, mielőtt ellepnék elmém a depresszív gondolatok. Az időérzékem lassan elhalványult, kitudja mennyi idő után másztam csak ki a kádból, ahol szerintem az elmúlt öt nap el nem használt vízmennyiségét pancsoltam most el.

De nem tehetek róla, a vízcsobogás az egyetlen olyan dolog, ami elég hangos ahhoz, hogy ne halljam a saját gondolataimat.

Egy elnyűtt, hosszú póló felső-, míg az alsótestem csak egy rövidebb sort fedi. Nem vagyok valami fázós típus, így télen sem hordok sokkal takarosabb ruhákat. Míg a vizes hajtincseimet dörzsölöm a törölközővel, elindulok a konyha felé, de félúton meggondolom magam, nincs kedvem, sem energiám enni. Inkább beszédülök az ágyamba és hagyom, hogy elragadjon magával az álom. Már, ha sikerül.