𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

02 | új munkahely

A másnap reggeli nyomasztó, ködös idő nekinehezedett minden épületnek, szinte összeszorítva azok falait, ami engem is arra késztet, hogy jobban összehúzzam magam, hiába van rajtam vastag kabát és sál, majd' meg lehet fagyni.

Lépteimen gyorsítok, hogy mihamarabb beérjek a – lakásomtól körülbelül negyed órára lévő – kis üzletbe, ugyanis reggel, ahogy a konyhába tévedtem, meglepődve vettem észre, hogy alig van bármi a birtokomban, amit ételnek lehet nevezni.

Nem járok valami gyakran, ugyanis általában többet veszek mindenből, hogy kevesebbet kelljen meglátogatnom egy régi barátomat, Seungmint, aki jelenleg pont az úti célomnál dolgozik.

Nincs jogsim, gyalogolni meg egyenesen utálok, de hát ez van, ha elhiszel valami olyat, amit nem kéne és rendesen ráfázol, mint én ezzel a táborral.

Az ajkaim közül kiszökő sóhajt most láthatóan távozik belőlem, gyorsan köddé válva, mintha igazából nem is lett volna.

A fotocellás ajtó már egy méterről szétnyílik előttem, ezzel kiengedve a fűtött levegőt, s be a hideget.

– Jisung? – hallom meg magam mögül Seungmin hangját, mire oldalra fordítom a fejem, s szembe találom magam a világosbarna hajú barátommal. – Hát te? Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy elutaztál?

Mosolyogva ingatom meg a lehajtott fejem, majd közelebb menve hozzá a zsebembe süllyesztem a kezeim.

– De, úgy volt.

– Hát akkor? Nem mentél el?

– De, csak visszajöttem. – felelem egyhangúan, miközben szemeimmel a bolt polcain sorakozó ételek közt cikázok.

– Hogy hogy?

– Hosszú, majd egyszer elmesélem.

– Remélem is! Be fogom rajtad hajtani. – fonja keresztbe karjait, majd nyomatékosan összevonja szemöldökeit, ami arra késztet, hogy egy halvány mosolyt varázsoljak ajkaimra.

– Rendben. – biccentek egyet beletörődően, majd elindulok, de azon nyomban megtorpanok, s visszafordulok a – mostmár – kíváncsi tekintetekkel fürkésző fiúhoz. – 'Seung, nem tudod, hogy a környéken valahol van-e bárki, aki dolgozót keres? – kérdezem reménykedve, miközben beharapom alsó ajkam.

Logikusan kell gondolkoznom és keresnem kell egy állást mihamarabb, ha nem akarom, hogy a szüleim megtudják, hogy hazautaztam. Eléggé neheztelték azt is, és baromi nehezen is mentek bele, hogy halasszak egy évet az egyetemen, ahol ösztöndíjat kapnék, amiből meg tudnék élni. Viszont most, hogy kiestem ebből a baromságból, se pénzem, se állásom, se helyem az egyetemen.

–Huh... fogalmam sincs. Nem szoktam az ilyenekre figyelni. – vakarja meg a tarkóját kínosan.

– Semmi baj, azért köszi.

Már épp indulnék el a müzlik felé, mikor Seungmin megragadja a karom és visszafordít maga felé.

– Várj, láttam, hogy a plázában nyílt múltkor egy Starbucks. Nem tudom, hogy vannak-e már dolgozói, de talán, ha gyors leszel még lesz helyed neked is.

Szemeim felcsillannak, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húzom egy szoros ölelésre.

– Jézusom, Jisung! Veled minden rendben van? – tol el magától, majd fura arccal kezd el méregetni. – Nem szoktál te ölelgetni, soha...