𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

17 | meglepő kártérítés

– Ülj le a kád szélére – nyomja le a vállam, ezzel kényszerítve kérésének teljesítésére.

Néma csendben figyelem, ahogy nyugodt, lassú mozdulatokkal keresgélni kezd valamit, majd miután megtalálta a keresett eszközt, felém fordul és az arcomba nyomja a kezében tartott csipeszt.

– Mielőtt megkérdeznéd, hogy mit akarok csinálni – sóhajt egyet az arckifejezésemet látva, majd leereszkedik az egyik térdére, s a sérült csuklóm köré fonja ujjait. –, a csipesszel kiszedem az üvegszilánkokat a tenyeredből, amit aztán lefertőtlenítek és bekötök.

Ajkaimat összeszorítva, árgus szemekkel figyelem, ahogy a csipesszel egyre jobban közelít a tenyeremhez, de mielőtt hozzám érhetne, ijedten kapom el a kezem, félve a rám váró fájdalom eljövetelétől.

– Ne félj! – nyúl a kezem után, amit miután észre vettem, ismét elhúztam előle. – Ji... – kezd bele, de rekordgyorsasággal a szavába vágok, hogy eszébe ne jusson így hívni:

– N-ne hívj így! – rejtem a hátam mögé a karom.

– ...sung – fejezi be nyugodtan.

– Így se! – fújom fel az arcom duzzogva, mire megforgatja a szemeit.

– Han?

– Nem!

– Akkor Lee! Nekem tökmindegy, csak add már oda a kezed! – nyúl ismét a karom után nagy lendülettel.

– N-nem vagyok Lee?! – nézek rá furán, annyira ledöbbenve a kijelentésén, hogy elfelejtem elkapni előle a kezem.

– Tudom.

– És nem is akarok az lenni! – vágom rá egyből, kíváncsian fürkészve arcát, hátha kivált valami reakciót belőle a kijelentésem.

– Tudom – ismétli meg önmagát, miközben a combomra húzza a kezem. – Igyekszem gyorsan és fájdalommentesen csinálni – pillant fel arcomra mielőtt hozzákezdene, gondolom beleegyezés jeleit keresve a befosás szélén táncoló fejemen.

Nem reagálok rá, csak elpillantok oldalra, és a rám telepedő idegesség miatt mégegyszer megpróbálom elhúzni a kezem, de nem engedi. Helyette szinte az egész alkarjával rátehénkedik az enyémre, ettől közelebb kerülve hozzám.

– Mondtam, hogy nem fog fájni, csak ne félj, mert attól nem lesz jobb.

Ezzel leszorítja az ujjaim – ami alapjáraton nem tesz sokat a feszengésem enyhítése érdekében, majd a másik kezével – amiben fogja a csipeszt – közelíteni kezd a tenyeremhez. Egy nagyot nyelve, hatalmas szemekkel figyelem, ahogy az ezüst színű csipesz egyre közelebb ér a szilánkok jóvoltából vörösre színeződött tenyerem felé. Próbálom elhúzni a kezem, de mivel nem tudom, enyhe pánik fog el és hirtelen, öntudatlanul belerúgok Minho lábába, aki ezt követően feljajdul és felém kapja a fejét. De nem enged el.

– Most ezt miért csináltad? – néz rám nem éppen kedvesen, mire elszégyellem magam és lehajtom a fejem.

– Nem direkt volt, sajnálom – motyogom halkan, miközben a még mindig lefogva tartott kezem apró mozdulatokkal próbálom elhúzni, ami kívülről nézve úgy tűnhet, mintha rángatózna a végtagom. – Cs-csak megijedtem – szorítom össze a szemeim, és ha Minho nem fogná le az ujjaim, valószínüleg a kezem is ökölbe szorult volna.

– Mondtam, hogy ne félj – sóhajt egyet unottan, mire összehúzom magam és kényszerítem a bensőmet, hogy engedelmeskedjen és bírja ki ezt a kis időt, amíg Minho megszabadít az üvegszilánkoktól. – Nem foglak bántani.