𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

22 | kürtikali

chanlix vagy changlix?

– Ne gyere már utánam! – rivallok rá Minhora, aki azóta jön utánam, mióta felkent a korlátra és én ellöktem őt magamtól.

De persze ahelyett, hogy hallgatna rám és elmenne a közelemből, a karomat megfogva visszahúz.

– Minho, engedj el! – próbálom elhúzni a kezem lehajtott fejjel. – Légyszi, engedj már el! – kezdem el lefeszegetni a csuklóm köré font ujjait, de nem járok sikerrel, ugyanis miután észrevette, hogy mit próbálok csinálni, a szorításán erősítve lehetetlenné tette a próbálkozásom kivitelezését.

– Miért akarsz elfutni?

– Minho, néznek minket! – sziszegem figyelmen kívül hagyva kérdését.

Viszont ő is figyelmen kívül hagyja a szavaim.

– Elmondanád, hogy miért nincs rajtad maszk?! – mélyesztem bele körmeim bőrébe, ahogy egyre jobban próbálom lefeszegetni ujjait a kezemről.

Persze sikertelenül.

Ilyen magas a fájdalomküszöbe, vagy...?

– Siettem – közli lazán, miközben figyelemmel kíséri a folyamatos kudarcba fulladó próbálkozásaimat.

– Hova? – kapom fel a fejem összevont szemöldökkel, így sikerül elkapnom, ahogy szemöldökei megrebbennek és szemeiben mintha hirtelen átsuhant volna a bizonytalanság.

Ezt látva szemeim hatalmasra nyílnak, ezt követően pár másodpercig csak pislogok rá, amíg nagyjából összerakni fejemben kavargó gondolatokat.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem nyugalmat erőltetve a hangomra, pedig legszívesebben leüvölteném a fejét, ha nem ugranék neki és kezdeném el fojtogatni. – Mégegyszer megkérdezem – emelem fel a hangom, miután nem válaszolt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? A kezem meg engedd el, mert komolyan mondom, nem állok jót magamért! – a kijelentés erejéig gyilkos szemekkel a kezére pillantok, majd amint baromi lassan ugyan, de elengedte a kezem, felpillantok rá.

– Te mondtad, hogy minket néznek, akkor most miért kiabálsz? – húzza föl szemöldökeit, miközben nyelvével böködni kezdi arcának belsejét.

És még neki áll feljebb.

– Tudod mit? – nevetek fel kínomban, a sírás határán táncolva. – Baszd meg!

Ahogy a pálya szélére érek, amilyen gyorsan csak tudok, megválok a korcsolyáktól és zokniban ugyan, de futni kezdek afelé a pad felé, ahol remélhetőleg Seungmin vigyáz a cuccainkra. De mikor megtalálom a keresett helyet, a barátomnak csak hűlt helyét találom. Sebtiben felkapom magamra a csizmáimat, és megragadom a táskámat, de mielőtt még lelépnék, várok egy kicsit, hátha feltűnik valahol Seungmin, viszont ehelyett Minhot találják meg szemeim, aki fejét jobbra-balra kapkodva közelít, mintha keresne valamit. Vagy valakit.

Szemeim kikerekednek és ijedten kezdem el keresni Seungmint, viszont elkerül engem az a szerencse, hogy meg is találjam, így hátranézve megállapítom; Minho nincs annyira közel, hogy észrevegyen, ezért a menekülés lehetőségét választom.

Lehet nem félig hátra fordulva kellett volna nekiállnom futni, ugyanis a harmadik lépés után nekimentem valakinek, aki nem volt más, mint Seungmin.

Mi a...? Hogy került most ide hirtelen??

– S-s... – kezdenék el nyökögni, hogy hazamegyek, de Seungmin ahelyett, hogy arrébb állna, kezeit a vállamra rakva hátráltat és kezd el hozzám beszélni tök nyugodtan: