𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

19 | lelkizős est

Már vagy fél órája kuksolunk a sötétben – az egyetlen fényforrást is csak a tévé képernyőjén váltakozó filmkockák adják.

Én a takarómmal összenőve kuporgok a kanapé egyik végében, míg Minho a másik oldalon csupán egy fehér pólóban és egy sport rövidnadrágban terpeszkedik.

Nem volt más ötletem, hogy mit adjak neki...

Magamat ismerve a lakásban húsz-huszonegy foknál több nem lehet, így a csupasz lábait és kezeit elnézve elhúzom a szám és nagy nehezen ugyan, de Minho felé nyújtom a takaróm egy részét.

– Mi az? – kérdezi halkan, gondolom, hogy ne törje meg az est csendjét.

– Nem fázol? Nesze – dobom a fejére a takaró másik végét, mire az lecsúszik róla és összeborzolja a haját.

– Nem kell... – kezd bele, de gyilkos, az álmatlanságtól vérágas szemeimmel beléfojtom a szót.

– Miattad holnap meg fogok halni a kibaszott munkahelyemen, úgyhogy ne játszd itt az áldozatot, mert az én vagyok! – sziszegem neki. – Ha már nem hagytál aludni, fogd ezt a hülye takarót, mert meg fogsz fázni!

Erre nem mond semmit, csak lábait felhúzza a kanapéra, majd egy kicsit közelebb csúszva hozzám bebújik a takaró alá.

Ezt követően ismét beáll közénk a csend, mind a ketten a tévé felé fordulunk, viszont ahogy meglátom a tévé sarkában megbújó piros tizennyolc karikás feliratot, azon nyomban a távirányítóért nyúlok. De persze ez sem megy olyan könnyen, mint én azt elterveztem, ugyanis a dohányzóasztal annyira közel nincs, hogy nyújtózkodás nélkül el ne érjem, így ha Minho reflexei nem lettek volna a helyén és nem ragadja meg az egyik karom, most biztos beestem volna a kanapé és az asztal közé.

– Hogy tudsz mindig minden könnyű helyzetet elbénázni? – néz rám felhúzott szemöldökkel, miután nagynehezen elkapcsoltam a filmet.

Szemforgatva csak sóhajtok egyet, majd miután megtaláltam a keresett mesecsatornát, én is ránézek:

– Probléma? – húzom föl szemöldökeim.

– Nincs – rázza meg a fejét.

– Helyes – bólintok egyet és visszanézek a képernyőre egy elfojtott vigyorral az arcomon.

Szemem sarkából látom, Minho ajkai is félmosolyra húzódnak, ahogy a tévére vezeti tekintetét, de mikor meglátja, hogy mit nézünk, összeszaladnak a szemöldökei és értetlenül néz vissza rám.

– Hány éves vagy te?

– Ha nem tetszik haza lehet menni – vonok vállat mosolyogva.

– Add oda a távirányítót! – nyújtja felém a kezét, mire felhúzott szemöldökkel rápillantok és végignézek rajt.

– Ch, tudod mikor – forgatom meg a szemeim ismét és magam mögé rejtem a kapcsolót, miután ki akarta kapni azt a kezemből.

– Én nem fogok ilyet nézni!

– Akkor csukd be a szemed és nézd a szemhéjad belsejét.