𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

28 | aki korán kel, az Minhót lel

Akinek nem jelzett volna a wattpad, annak szól, hogy az előző fejezet (^) múlthéten napvilágot látott, csak elbalfaszkodtam, szóval aki nem látta, az lesse meg <3

Illetve, akit érdekel, vessen egy pillantást az új hyunines könyvemre, ami 'levanter' néven található meg! :)💗

Ismét túl vagyok egy álmatlan éjszakán.

Fenn maradtam, mert próbáltam keresni egy dalt, de...

Nem találtam semmit.

Jelenleg teljes kudarcnak érzem a saját életem eddig elért mérföldköveit, és legszívesebben kivetném magam egy teherautó elé.

De túl gyáva vagyok az ilyenhez, úgyhogy maradok a szimpla önutálatnál.

Bár, néha nem tudom eldönteni, hogy ez jobb verzió-e, mert amíg az autó elüt, te fizikai fájdalmak sorát éled át, s jobb esetben megúszod egy-két olyan sérüléssel, ami idők kérdése és elmúlik, vagy meghalsz. Ellenben az önmagad ellen irányuló ellenséges gondolataid minden pillanatban ott vannak veled, mintha egy kelletlen púpot kéne cipelned a hátadon.

S igaz, néha megfeledkezik róla az ember, olykor boldogan éli életének néhány apró pillanatát – majd, ha leszáll az éj, s felbukkan a Hold, maga mögött a milliónyi csillaggal, az ember boldogságot tükröző álarca elveszik.

De olyankor nem csak a társadalom által elvárt mintáktól színes maszk hull a porba, hanem a magára aggatott elvárások közt az ember is elveszik a sűrű, vaksötét ködben – miből csak a Napfelkelte képes kivezetni az embert, természetesen útközben újabb személyiséget aggatva az elveszett lélek gazdájára.

S ekkor tűnik csak el igazán az ember a gondolataiban; ekkor jön rá az aznap ejtett hibáira, a megbánt tetteire, a kimondott, vagy éppen kimondatlan szavainak súlyára.

Azt hiszem, a halálnál talán félelmetesebb, ha az ember éjszaka egyedül marad a gondolataival.

– Téged meg mi lőtt? – hőköl vissza Minho, ahogy meglát kilépni az épületből.

Értem én, hogy nem nézek ki valami jól – most pedig különösebben –, de azért kulturáltabban is megfogalmazhatná a gondolatait...

Én sem mondom neki azt, hogy "te kibaszott pedofil, a jó isten se kíváncsi a szatírkodásaidra, nemhogy a tizenéves rajongóid! Ha a szülők helyében tudnék erről, a gyereket nem engedném az internet közelébe, téged meg feljelentenélek a bánatba"...

– Sajnos semmi – morgom az orrom alatt kedvetlenül, miközben kelletlenül odasétálok hozzá.

– Jaj de durci valaki itt ma reggel...

– Fogd be – forgatom meg a szemeim és kissé agresszívan arrébb lököm, hogy ki tudjam nyitni az ajtót és be tudjak szállni az autójába.

– Esetleg megkérni nem tudtál volna...?

– Fasznak tehénkedsz itt te barom! – förmedek rá frusztráltan. – Vagy szerinted ha fekszel az ajtón, hogy a rossebbe szállok be az autóba??

– Nem kötelességed beszállni az autóba. Ha valami problémád van, mehetsz akár gyalog is – von vállat, miután beszállt az autóba. – Tudsz viselkedni, vagy mész gyalog? – fordul felém komoly arckifejezéssel, mire felszaladnak a szemöldökeim.

– Kedves vagy, hogy felajánlod – fújtatok hitetlenül, majd kitépem az előbb becsatolt övem, s kinyitom az ajtót, de mielőtt kiszállnék, még egy pillanatra vissza fordulok. – Megyek gyalog. De esetleg nem akarsz a zebra lenni? – értetlen tekintetét látva folytatom. – Csak mert szívesen átgyalogolnék az arcodon – húzom gonosz vigyorra ajkaim, miközben ki pattanok a kocsiból és erőnek erejével bevágom magam mögött annak ajtát.