𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

27 | változnom kéne?

Hejhó skacok! 😌
*önpromó* tegnap publikáltam egy új könyvet 'levanter' néven, akit érdeke, lesse meg! ^^

(Igazán költői voltam most, wtf namindegy:) )

+ ha valaki 'szereti' vagy 'kedveli' az általam gyártott történeteket, ne féljen megfejelni a követés gombot, hogy ne maradjon le semmi frissítésről (meg az igen érdekfeszítő kiírásaimról se xd)

Illetve aki "reggel" látta, hogy kiraktam az új részt, attól elnézést kérek, mert balfasz voltam és egymás után véletlen kétszer is kiraktam ezt a fejezetet XD pedig csak el akartam olvasni ._.

– Ezt nem is így kell játszani! – vágok hisztisen a kanapéra.

– Én a saját szabályaim szerint játszok – von vállat nemtörődöm stílusban.

– Baszhatod a szabályaidat, nem játszok! – fújtatok idegesen, miközben összefonom karjaim mellkasom előtt.

– Hát, már vesztettél.

– Leszarom! És nem veszítettem!

– Akkor most miért nem játszol? – húzza föl egyik szemöldökét, miközben ajkaira kiül egy magabiztos félmosoly. A bal szemem már szinte tikkel az idegtől, legszívesebben rárohasztanám a világ összes áldását, de mielőtt megszólalnék, elkezd csörögni a telefonja. – Ki az? – nyújtogatja a nyakát, mire a rezgő készülékre pillantok és megvonom a vállam.

– Majd idejössz azt' megtudod – forgatom meg a szemeim frusztráltan. Arcomra akaratlanul kiül egy mogorva kifejezés, miközben tekintetemmel követem Minho minden mozzanatát.

– Most mi van? – néz rám értetlenül. – Miért nézel rám így?

– Próbállak megölni, probléma?

– Nincs – szaladnak össze a szemöldökei, s pillant el rólam.

Csak szemforgatva fordítom el a fejem oldalra, hogy a lehető legjobban tudjam ignorálni ezt a majmot. Viszont a mellettem irritálóan hangosan zengő készülék rettentően frusztrál, de semmi pénzért nem vinném oda Minhónak, ezért csak csendben, a pulcsim alját szorongatva számolom a másodperceket, míg végre bekussol a telefonja.

De egyébként annyira csak nem lehet lusta, hogy még a telefonját megnézni sem sétál el ide, pedig csak pár lépés lenne az egész...

Mire fellélegezhetnék, a telefon ismét megszólal, én pedig a forrófejűségemnek köszönhetően egyből rávetem magam; hirtelen mindenféle gombot nyomkodni kezdek egyszerre – ugyanis a képernyőn csak a hívás fogadása opció választható –, de mire rájövök, hogy hogyan kell lenémítani a telefont, véletlen csináltam vagy három képernyőfotót a fekete háttérről és a hívó azonosítójáról.

Vártam a Minho felől érkező, okkal történő leoltást, de nem kaptam semmi reakciót annak ellenére, hogy a tükör felé van fordulva, ahonnan tökéletes rálátása nyílik a csodás mivoltomra. És a tetteimre.

Viszont ennek fejében én sem mondtam semmit; csak elpillantottam róla, immáron fellélegezve a telefon zörejének mentes terem csendjében.

Szinte abban a másodpercben lepték el elmém a gondolataim – amikből a Minho által elindított zene sem tudott kizökkenteni –, amik először leginkább az előadásra váró megfelelő dal utáni kutatásnak feleltek meg, viszont így akaratlanul eszembe jutott a tábor; a majd rám váró beilleszkedés és az elkövetkezendő fellépések mind-mind negatív irányba vitték el a gondolatmenetem. Automatikusan a legrosszabb opciók jutottak eszembe, miktől görcsölni kezdett a gyomrom, de igyekeztem a bennem tomboló lelki problémákat nem kimutatni, nem akartam, hogy Minho bármit is észre vegyen rajtam.