𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

07 | utállak, Kim Seungmin!

– Hogy érted azt, hogy nem tudod a hely nevét, ahol találkoznotok kéne?! – rivall rám Seungmin, mire behúzom a nyakam és megrázom a fejem.

– Nem tudom, elfelejtettem...

– Akkor nézd meg!

– De kidobtam.

– Akkor szedd ki a kukából te mamlasz!

– Nem fogok bemászni érte a konténerbe, felejtsd el!

– Ha rajtam múlik, én foglak behajítani érte! – tűri fel kabátja ujját, s indulna meg felém, de az első lépés megtétele előtt megtorpan, majd az épület ajtaja felé kapja fejét, ahol pont most szólalt meg a csengő.

Kérdően pillant rám, hogy mitévő legyen, mire én biccentek egyet, hogy nyissa ki az ajtót.

Bárcsak ne tette volna meg...

– Jisung! – fordul hátra sziszegve Seungmin, mire összeszaladnak a szemöldökeim, miközben odasétálok hozzá. – Hozzád jöttek! – vigyorodik el, és tárja ki az ajtót, minek túloldalán megpillantom Minhot, kinek jelenlététől gombóc nő a torkomba és összeugrik a gyomrom. – Akkor én szerintem most megyek is, hali! – int egyet, majd Minhot kikerülve elmegy.

Utállak, Kim Seungmin!

– Szia – hallom meg a hangját, mire nyelek egy nagyot, de nem fektetek nagyobb figyelmet a dolognak, hogy lenéző vagy bunkó hangnem nélkül szólt hozzám.

– H-helló? – köszönésem inkább hasonlít egy kérdésre, mert mielőtt becsuktam volna a szám, a hangom egy oktávval feljebb ugrott. Ilyenkor legszívesebben megütném magam, arról nem is beszélve, hogy elkezdtem dadogni. Mintha valami idióta ovis lennék akit nem tanítottak meg beszélni.

Beállt közénk a kínos csend, én a fejem felét eltakaró sál mögül pásztázom a cipőm orrát, próbálva lekötni magam, mert nem akarok felnézni.

Nem lenne egyszerűbb befutnom a lakásba?

– Eljöttél volna? – szólal meg egy laza öt perc után, mire kíváncsian pillantok fel rá, de hiába; nem mondd többet, nem egészíti ki kérdését egyetlen szóval sem, így alsó ajkamba harapva kezdek el gondolkozni a megfelelő válaszon.

Nem – ez nem jó, nincs benne semennyi igazság. Na jó... talán egy icipici.
Igen – nem akarok hazudni, de túlozni sem.
Gondolkoztam rajta – az nem én voltam, hanem Seungmin.
Megeshet – erre jóformán semmi esélyt sem látok.
Nem, mert...

– Kidobtam a leveled és nem tudom mit mondtál, hova kellett volna menni – miután az őszinte szavak kiömlöttek a számból, majdnem kiestek a szemeim, úgy néztem a nálam magasabb fiúra, félve várva válaszát.

Szemöldökei a magasba szöknek, ezen kívül semmilyen érzelmet nem látok az arcán.

Most vagy nem fog megölni, vagy de, csak túl jól rejti el az érzelmeit.

– Értem... – hangja bizonytalanul cseng, jelezve, ha nem mondok valamit, ismét be fog köszönteni a kínos csend.

– Meg azt sem tudom, mikorra kellett volna... – a szavak csak úgy rohannak ki ajkaim közül, hiába próbálkozom, nem tudom megállni, hogy ne mondjam el neki az igazat.

Lehet ezt hívják szófosásnak, nemde?

– Azt nem is írtam bele.

Kimondott szavai után arcon csap a valóság – vagy a szél, így kínomban beharapom az alsó ajkam és próbálom elrejteni a kíntól vörös színben úszó orcáimat.

Sajnos ezt már nem lehet a hidegre fogni.

– Elnézést, de a fiatalurak nem tennék meg, hogy nem az ajtóban állnak le randevúzni? – kérdezi flegmán egy idősebb – olyan ötvenes éveiben járó nő, mire Minho egy nagy lépéssel mellém csapódik, elengedve az azt hiszem negyedik emeleten lakó nőt.

Szavai csak azután tudatosulnak bennem, miután az ajtó becsapódásának visszhangjai verték azt bele fejembe. Szemeim kikerekednek, zavarba jövök és értetlenül kapom fejem a mellettem állóra, aki zsebre dugott kezekkel bámészkodik a kukákban.

Hogy én meg ő randizunk? Ez a nő hol él?

– Elolvastad egyáltalán? – Minho kérdése ránt vissza a valóságba, mire gyorsan megrázom a fejem és ismét felpillantok rá, ám ezúttal arcának oldala helyett az engem fürkésző szemeivel találom magam szembe.

– Elolvastam – válaszolom teljesen normálisan, de ahogy becsukom a szám, Minho rögtön rávágja:

– Nem úgy tűnik – forgatja meg szemeit, flegma hangsúlyát hallva felszöknek szemöldökeim, és eszembe jut, hogy Minho nem éppen az az ember, akivel cimbi szeretnék lenni.

– Már ne is haragudj, – kezdek bele nem éppen jó kedvűen. – de ideállítasz, mint valami díszmadár, játszod itt a jóembert kitudja kinek, írsz nekem egy fos levelet, ezzel megváltva a világot és konkrétan követelve akarod, hogy elmenjek veled a halál se tudja hova, de mikor arcon csap a valóság azután, hogy kiejtettél a rohadt táborból, még idejössz, közlöd velem, hogy amúgy félreértés történt, szóval talizzunk má' meg minden, nem megyek el, te – bököm meg a mellkasát mutatóujjammal. – ide jössz és engem vonsz kérdőre, hogy hol voltam, meg miért nem mentem el? – szaladnak föl szemöldökeim. – Őszintén, én nem akartam elmenni – veszek egy kicsit vissza a hangomból. – Egyből összetéptem a papírt, miután elolvastam, kivágtam a kukába, nekem szándékomban sem állt, hogy találkozzak veled. Csak tudod, Seungmin azt mondta, ő és a Felix – aki jó esetben még bent vannak a táborban, ha ott esetleg nem történt félreértés és nem ejtetted ki őt – forgatom meg a szemeim. –, bíznak bennem és látnak bennem valamit. Szóval miattuk, ismétlem miattuk gondoltam át ezt az egészet, és döntöttem úgy, hogy beszélek veled. Szóval bökjed ki de gyorsan, hogy mi a szart akarsz tőlem, mert nem szeretném egész nap a képedet bámulni, ha nem haragszol meg érte, de kurvára nincs hozzád kedvem.

Beszédem befejeztével várakozóan pillantok fel rá, ugyanis egészen idáig a földet figyeltem. Bár, ahogy elnézem, a mondandóm nem nagyon hatotta meg őt, feje le van hajtva, nem is vagyok benne biztos, hogy hallotta, amit mondtam.

Körülbelül fél perc után lassan emeli fel fejét, most is ugyanolyan tekintettel pillantva rám, mint tegnap este.

Ilyenkor baromi ijesztő, olyan semmitmondó. Mégis úgy érzem, mintha a lelkemig látna azokkal az ürességgel teli szemeivel.

– Vissza foglak juttatni a táborba.