𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

04 | a levél

– Jisung – löki meg a vállam Sua, mire ijedten kapok a kezemből kirepülő pohár után.

– Mi az? – fordulok felé zavartan, próbálva siettetni, ugyanis vele ellentétben épp dolgoznék és készíteném a karamell frappuccino-t, de úgy tűnik, Sua nem veszi a lapot.

– Villog a farod – biccent egyet, mire hátra nézek és látom, hogy a farzsebemben lévő telefonom instant zseblámpát játszik. Szó szerint.

Próbálom mellőzni a hívást és koncentrálni az italra, de miután Sua vagy hatszor elmondta, hogy hívnak, vegyem fel, kapcsoljam ki vagy hagyjam az öltözőben a telefonom, egy könyörgő szempárral megkértem, hogy arra a két percre vegye át tőlem a frontot, míg megszabadulok a zaklatómtól.

Idegesen vágom be magam után az öltöző ajtaját, s szedem ki zsebemből a telefont, minek kijelzője erre a mozdulatomra automatikusan bekapcsol. Szemöldökeim összeszaladnak látva, hogy a hat nem fogadott hívás mind Seungmintől jött. Egyszerre kapott el a pánik és az idegesség, hogy van-e valami baja, történt valami, vagy csak szimplán unatkozik az a hülye segge.

– Mi van már?? – szólok bele a telefonba ingerülten, miután megjelent előttem Seungmin nyomi feje, ahogy a hetedik hívást kezdeményezi.

– Megint itt volt!

– Kicsoda?

– Hát a lömö!

– Seungmin ne szórakozz, dolgozok basszus! Nem akarom kibaszatni magam az első héten! Az oké, ha te nem dolgozol és unatkozol, de hagyj most békén egy kicsit!

– Jisung, nem viccelek – egy pillanatra elhalkulok Seungmin hangsúlyától, ami picit kezd megijeszteni.

– M-miről beszélsz, 'Seung? – remeg meg a hangom akaratlanul.

– Az a csávó megint itt volt, aki tegnapelőtt keresett téged. Tegnap nem csengetett be hozzád, meg semmi?

– Nem, semmi sem volt... Bár hat körül értem haza, szóval nem tudom.

– Levelet se hagyott, semmit?

– Nem tudom, nem néztem a postaládámat. Most mit kérdezett?

– Semmit, csak annyit, hogy hol voltál tegnap.

– És mit mondtál neki?

– Hogy dolgozol...

– Azt elmondtad neki, hogy hol? – vágok a szavába türelmetlenül, majd beharapom alsó ajkam és lesütöm a szemeim, mivel Seungmin nem szólal meg a túloldalt. – Hát... az klassz. – nyögöm ki nehezen.

Ki a bánat tudja, hogy ki az az "l m" és mit akar tőlem? Gondolom Seungmin sem tudja, de akkor miért mondta meg...?

– S-sajnálom csak véletlen csúszott ki a számon, megijedtem!

– Megijedtél? Megfenyegetett?? – szorulnak ökölbe kezeim.

– Nem dehogy! – vágja rá azonnal, amitől kissé megnyugszom, de még mindig az eget verdesi a vérnyomásom.

– Akkor?

Imádom, hogy mindent úgy kell kihúzni belőle...

– Csak olyan... ijesztően nézett, nem is tudom... – makog össze-vissza, majd elhalkulva folytatja. – Basszus Jisung, lehet egy bérgyilkost küldtem a nyakadba...

– Hülye vagy, Seungmin! – szólok rá erélyesen, hogy ne gondolkozzon ilyen hülyeségeken. – Mindegy, majd beszélünk, mennem kell dolgozni.

– Oké, szia! És sajnálom.

– Nem kell sajnálnod, 'Seung. Szia!

Egy fáradt sóhajt kiadva magamból megdörzsölöm a homlokom, de ahogy észbe kapok, sietek is vissza Suahoz.

– B-bocsi kicsit elhúzódott – húzom el a szám bűnbánóan, majd Sua helyére lépve ismét munkába lendülök.

Nem érzem túl jónak ezt az egészet, hogy még csak az első hetemet töltöm itt, mégis rengeteget bénázok és sokszor teljesen elkalandozik a figyelmem, de a legrosszabb, mikor rosszul csinálok meg egy kért italt, csak azért, mert nem tud összeállni a fejemben, és nem is hagy nyugodni a gondolat, hogy mégis ki a szar az az "l m".

– Legközelebb jobban figyelj oda. Ha folyamatos lesz ez a viselkedésed, akkor kénytelen vagyok jelezni Jiminnek – figyelmeztet Sua, majd köszönés nélkül otthagy a bezárt Starbucks előtt.

Elhúzom a szám, mivel tudom; igaza van. Csak az a baj, hogy nem tudok mit tenni ellene, ha egyszerűen a gondolataim eluralkodnak felettem és kész káoszt csinálnak az agyamból.

– Szia Ji! – int mosolyogva Seungmin, de a megszokott köszönésem és néhai ölelésem helyett csak egy nyeszlett intésre futja tőlem, ami úgy tűnik, a barátomnak is feltűnik. – Mi van veled? – dönti oldalra a fejét aggódóan.

– Nem tudom... olyan szarul érzem magam.

– Beteg vagy?

– Nem úgy... Sua leszidott, mert nem figyeltem eléggé a munkámra, de nem tudok mit csinálni, ha az agyam nem áll le és folyton csak kreálja a hülyébbnél hülyébb ötleteket – sóhajtok tehetetlenül, majd egy frusztrált nyakropogtatás után ismét megpróbálom kinyitni a kurva zárat, de nem sikerül, így ingerülten belerúgok a hatalmas faajtóba.

– Majd én! – veszi ki kezeim közül a kulcscsomót, amit először leejt, de még az ő szerencsétlenkedésével is hamarabb sikerült bejutnunk az ajtón.

Szokásomhoz híven indulnék meg automatikusan a lépcsőház felé, de Seungmin megragadja a karom és a postaládák felé biccent egyet. Mivel nem értem, hogy mire céloz, így hagyom, hadd húzzon oda az egymás mellett és felett sorakozó vasdobozokhoz.

– Nyisd ki. Hátha hagyott valami levelet maga után.

Ajkaimat elhúzva bólintok, a zárba behelyezve a kulcsot elfordítom, majd fintorogva tűröm a rozsdás postaláda nyikorgását.

– Van ott valami! – kiált fel boldogan, majd kikapja a fehér levelet, amit forgatni kezdi a kezei közt.

– Nem gondolod, hogy azt nekem kéne kinyitni? – húzom föl egyik szemöldököm, mire először értetlenül néz, de pár másodperc bootolási idő után felém nyújtja a borítékot. – Thanks – biccentek egyet, majd magam mellé ejtve a kezem, elindulok a korábban már tervezett lépcsőház felé.

– Miért nem bontod ki? – siet utánam, ugyanis amíg én hármasával szelem a fokokat, ő egyesével pattog föl a lépcsőn.

– Majd kibontom – vonok vállat nemtörődöm stílusban, bár belülről engem is majd' szétvet a kíváncsiság az idegen és a levél iránt.

– Bontsd ki! Bontsd ki! – rángatja a karom azonnal, ahogy beérünk a lakásba.

– Seungmin, hagyj már egy percre! – húzom ki karom szorításából, majd ráérősen lehámozom magamról a sálam és a kabátom.

Mivel Seungmin nem engedett a boríték kibontásának halasztásából, így egy késsel a kezemben ülök le a barna hajú fiú mellé a bárszékre.

Lelkiekben – szerintem – felkészültem mindenre, ami várható lesz a levéltől, így a tüdőmben lévő levegőt kifújva felszakítom a boríték tetejét.

Egymásra nézünk a mellettem ülővel, majd miután biccent egyet, kiszedem belőle a fehér, összehajtott A4-es lapot. Szemeimmel végigfutok a kézzel írott sorokon, majd a legvégén álló monogram, a szokásos "l m" láttán felnevetek, és egyből széttépem a papírt.

– Várj, még nem olvastam el! – nyúl utánam Seungmin, de nem ér el, mert odasietek a kukához és belevágom a félbetépett papírt. – Ki ez, Jisung? – szaladnak össze szemöldökei zavartan.

– Az a buzi Lee Minho, aki kiejtett abból a kurva versenyből!