𝗺𝗲𝗻𝘁𝗼𝗿 | 𝚖𝚒𝚗𝚜𝚞𝚗𝚐.

24 | randi...?

Jelenleg ki a kedvenc szereplőd a történetből? 🤔

– Nincs kedved venni nekem egy kávét?

Szemöldökeim felszaladnak, miközben megtorpanok a pláza közepén.

– Vegyél magadnak – vonok vállat flegmán, mialatt tekintetemmel követem mozdulatait, ahogy visszasétál hozzám.

– Emlékszel mit mondtam, mikor összetörted a poharam? – húzza föl egyik szemöldökét, miközben állát megemeli és ajkain megvillant egy győztes mosolyt. – Eldöntöttem mit akarok.

– Klassz – forgatom meg a szemeim. – És honnan akarsz meg mit? – tekintetemmel követem az irányt, amerre ujjaival mutat, viszont mikor szemeim megakadnak a Starbuckson, hevesen rázni kezdem a fejem és elcsapom Minho kezét, mielőtt valaki észrevenné onnan belülről, hogy mutogat. – Biztos, hogy nem! Felejtsd el!

– Ott dolgozol, nem? – húzza föl immáron mindkét szemöldökét.

– Az nem is jelenti azt, hogy szívesen bemegyek oda, mikor szabadnapos vagyok – fonom össze karjaim mellkasom előtt. – Válassz mást!

– Én már választottam és nem fogok változtatni. Egy karamellás Macchiato-t szeretnék, de jéggel!

Összehúzott szemekkel állom a szemkontaktust, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan lekapom fejéről a sapkát és a szemüveget.

– Mit... mi a? Jisung! – kap utánam, de elszaladok előle, majd mikor biztos a köztünk tátongó távolság, a nyelvem kinyújtva felveszem a sapkáját, illetve a szemüvegét, de ha ez nem lenne elég, még a kapucnimat is a fejemre húzom, mielőtt belépnék a munkahelyemre.

Nem mondom, hogy nem volt kínos Sua előtt álldogálni a pult másik oldalán, viszont mondhatni szerencsém is volt, hogy nem igazán figyelt rám a rendelés felvételén kívül.

– Milyen nevet írhatok rá? – pillant rám fél szemmel Doyun.

– Ji...nho! – kezdek bele, de mikor leesik, hogy nem mondhatom a saját nevem, valamiért Minho-t akartam mondani, de nem úgy sült el a dolog, ahogyan én azt elterveztem.

A Starbucks ajtajából kilépve szemeim egyből megtalálják Minhot, aki kínosan mosolyogva pislog két előtte álló lányra.

Mielőtt Minho észrevenne, lassan elsétálok és egy növény mögé elbújva megvárom, amíg egyedül hagyják a fanjai.

Árgus szemekkel figyelem őket valami bokor mögül, szinte automatikusan ajkaimhoz emelve a nemrég vett kávét, de mire észbe kapok, hogy ez amúgy nem az enyém, már pár kortyot benyeltem belőle.

Egy hatalmas vigyorral az arcomon sétálok vissza Minhohoz, aki már távolról gyilkos szemekkel néz rám vissza. Ez nem vesz alább a kedvemből, sőt, ahogy közvetlen elé érek, majdnem nevetésre késztet, ahogy haja összeborzolva áll feje tetején azóta, mióta lekaptam róla a sapkát. Laza mozdulattal visszateszem fejére a sapkáját – persze nem rendesen, illetve a szemüveget is amennyire tudom visszarakom rá, de mikor hátrébb lépek, hogy neki adjam a kávét, szemem elé tárul a látvány; ahogy a szemüveg és a sapka ferdén áll a fején, olyan hirtelen tör ki belőlem a nevetés, hogy még a lábaim is összerogynak alattam.

– Befejezted? – förmed rám, mire könnyes szemekkel felnézek rá, de ettől még jobban rám jön a már szinte hisztérikus nevethetnék. – Ne szórakozz Jisung, kelj fel! – ragadja meg a karom és rángat fel a földről. Csak szemforgatva kikapja kezemből a kávét – természetesen miután megszépítkezett és rendesen felvette a sapkáját, viszont a szemüvegét elrakta. – Ki az a Jinho? – néz először a pohárra, majd rám összevont szemöldökkel.